A T. HÁZBÓL [okt. 10.]
A T. HÁZBÓL [okt. 10.]
Az összes mamelukok között Rónay Jánosnak van a legjobb szíve. A többié mind tapló: lelkesülni már csak ő tud.
De ő aztán lelkesül nemcsak az atya és fiú istenért, hanem a szentlélekért is.
Mikor Tisza beszélt múltkor, kijött a folyosóra:
– Igaza van! – szólt egészen megizzadva az argumentumok súlya alatt.
Mikor tegnap Apponyi szólott, akkor is lihegve jött ki a folyosóra Rónay.
– Ennek is igaza van.
Ma pedig az Irányi beszédje után a zsebkendőjével törülgette a büfében arcáról a verejtéket, s elérzékenyülve mondá:
– Nagyszerű, pompás! Tökéletesen úgy van.
Ez azután a derék ember, gondoltam magamban, hogy megbecsüli a szépet, akárki mondja is! Van hát mégis egy mameluk, aki nem zárja el szívét a benyomások elől!
Tehát nagyszerű beszédet mondott Irányi. De kár, hogy nem hallottam. Mindig megvan az a pechem, hogy ha künn vagyok a folyosón, akkor mindig odabenn történik valami, ha pedig odabenn vagyok, idekünn esnek nagy dolgok…
Rohantam is be rögtön, hogy legalább a beszéd hatásából kóstoljak valamit.
Mi az ördög? A szélsőbal levert bús arccal könyököl a padokon. Thaly hatalmas bajusza lekonyulva, Herman ajkai körül szatirikus mosoly játszik, Bartha álmatagon temeti fejét szürke két karjára, Madarász eleven feje úgy néz ki, mintha két óra óta főtt volna forró vízben. Helfy lesütött szemmel nézi a Ház tisztelt pokrócának eleven színű cirádáit, Farkas Balázs a saját ütereit tapogatja, Győrffy Iván a nagy szakállának a felét beveszi a szájába, és ott rágcsálja sötét elborult arccal. Törs leveszi szemeiről a cvikkerjét, s tétován nézeget szét, és hol az egyik kezét lógázza, hol a másikat, mintha azon tűnődnék: melyik a jobb, melyik a bal?
A túloldalon pedig mit látok? Tündöklő arcok, vigyorgó tekintetek…
– De hát mi történt? Mit beszélt Irányi?
– Hát nem volt itt? – mondják. – Elfogadta a Tisza határozati javaslatát.
– Lehetetlen!
– Megtörtént.
– Hála istennek. Most legalább elmúlt a konfúzióm, ami Rónaynál megzavart. Többet ér nekem az a tudat, hogy még sincsen független gondolkozású mameluk, mintha Irányi akármilyen mennydörgő dikciót mond.
De ha már értettem Rónay Jánost, most meg nem értettem Irányit.
Huszonhat embertől kellett megkérdeznem, hogy hát mit beszélt mégis?
Az egyik azt mondta:
– Megfiatalodott az öreg.
– Teringette, megkomolyodott, megöregedett – szólt a másik magasztalólag.
– Öregszik szegény – mondá egy harmadik becsmérlőleg.
– A tarpéji szikláról beszélt. Eh, régi dolgok ezek, uram! – véleményezte egy negyedik.
Az ötödik azt a felvilágosítást adta.
– Olyan volt, mint egy modern könyv antik táblában.
– Mégiscsak ő a vezér azon a párton!
– Úgy éreztem magam, mintha a saját nagyapám volnék, míg ő beszélt. S ott ülnék valahol a régi jó pozsonyi diétán!
Annyi bizonyos, hogy az Irányi szónoklata mindenfelé nagy hatást tett. Az ellenzék pozícióját hatalmasan meggyengítette. Szó ami szó, okos beszéd volt szépen, hévvel, a meggyőződés melegével elmondva. Megmondta az igazat tovább menve Tiszánál, ki Szapáry miatt hallgatja el, hogy a horvát fölfogás nem éppen törvényellenes. Elégnek tartja a felirat nélküli címereket.
Előtte utána sok szónoklat veszett el az utókorra nézve nyomtalanul.
Úgyhogy Kónyi Manó, a gyors-iroda zseniális főnökének ezalatt ideje támadt kinyomozni a 61-iki Naplóból s szárnyra bocsátani a Deák Ferenc egyik adomáját.
Akkor ugyanis Szilágyi Virgil tartott egy hosszú beszédet, s kérdezte az öregurat:
– No, mi a véleményed a beszédről?
– A véleményemet elhallgatom, Virgil fiam, hanem mondok neked ahelyett egy szónoklati receptet, amit Luther Mártontól tanultam.
– De már arra kíváncsi vagyok.
– Ajánlom minden okos embernek. Figyelj hát, mert vers:
Steh keck auf
Mach’s Maul auf
Hör bald auf.
Mach’s Maul auf
Hör bald auf.
Luthernek ezt a dogmáját a legnehezebb elfogadni, kivált a kálomistáknak. Polónyi az Attila kardjával hadonászott. (Hol van az már, a Duna fenekén valahol.) De mai beszédje ügyes volt, nemkülönben a Mezei Ernőé is. Mindkét szónok abban a figyelemben részesült, hogy a Ház úgy tett, mintha hallgatná. Elég ilyen fiatalon ennyi is!
– Gyékényből font argumentumok! – jegyzé meg a mai beszédekre Lükő, akiben legtöbb malícia van.
Mezei szónoklatában Apponyi Albertet per gróf szólítá egy helyütt. Mire a tegnapi dicsőségén elmerengve egyedül ülő Apponyi közbeszólt:
– Nem gróf, csak képviselő.
– Azazhogy képviselő és nem csak gróf – javítá ki egy még Apponyinál is nagyobb demokrata a háta mögött.
E liberális incidens után bevégezvén beszédét Mezei, a folyosón valamelyik auktoritás kimondta, hogy a »vita elposványosodott«.
Ez egy olyan műszó, amely egyszerre megbénítja a nyelveket, és a keblek hazafias tüzét kioltja. Elég, hogy ezt Szontagh Pál, Vizsolyi vagy más valamelyik ilyen kaliberű ember kiejtse, s azonnal nem »sikk« beszélni többé.
Szólási szenvedélyektől fel nem dúlt lelkületű képviselők rohannak egy ilyen jelszó után kitörültetni magukat. A lista rohamosan fogy. Aggályt keltő nevek letűnnek ismét a homályba.
Vannak képviselők, akiknek egész működésük csak abból áll, hogy feliratoznak és letörülköznek. Nem rossz praktika. Nevük négyszer-ötször kinyomtatódik a lapokba, s a publikum nagy része, aki csak azt olvassa el ki iratkozott fel, egész életében azt hiszi hogy X. vagy Y. beszédet tartott a horvát ügyben s meg annyi más ügyben, ahol mindig felírva látja.
Sokszor hallottam már olyan képviselőkről, akik sohase beszéltek, megjegyeztetni egy-egy újságolvasó részéről, amint a listán látja.
– Ez az ember örökké beszél… Az unalomig van vele az ember!
S azonfelül is több előnye van a feliratkozásnak. Egy feliratkozott ember pozíció. Szívességet tehet a leiratkozással a pártnak, ha esetleg szükség van rá, hogy sürgősebben menjen a vita. A legrosszabb esetben felhasználja egy kellemes bóknak, ha így szólhat valakinek.
– Ejh, kópé tönkretettél! Összes gondolataimat elmondtad. Nem merek már utánad beszélni. Letörülköztem.
E mélabús szavak mindég egy szövetségest szereznek.
Hanem úgy törültetni ki magát a szónokok közül, ahogy Hoitsy Pál tette, ahhoz már szellem kell, az már sok ide, az csak a »francia kamará«-ba való.
Egy csinos hölgy jött a karzatra, aki így szólt Hoitsyhoz az ülés elején:
– Csak azért jöttem, hogy önt halljam beszélni.
– Szívesen.
Ezzel Hoitsy Pál lefutott a jegyzőhöz, s kitöröltette magát, azután felment a szép hölgyhöz, nyájas meghajlással:
– Szolgálatára vagyok. Beszélgessünk.
– Hogyan? tudtommal önnek odalent kell beszélnie.
– Kellett volna, de hiszen hallani akar engem, az pedig a rossz akusztika miatt onnan lehetetlen lett volna… itt fogok hát kegyeddel beszélni.
– Oh, oh. Ön nagyon is udvarias.
Irányi után aztán igazán elmocsárosodott a vita, úgyhogy Tisza ijedten vette észre, hogy most mindjárt tönkremegy a szélsőbal renoméja, ha közbül nem ő beszél.
Mély csendben, nagy figyelemmel hallgatták. Meglátszott rajta az Irányi beszédének hatása, sokkal önérzetesebb hangon szólott, s sokkal nagyobb hatással. Az elszontyorodott hívek is tele torokkal éljenezték.
A mai nap története különben röviden az, hogy ebben a kérdésben Irányi elhagyta pártját, s hogy Németh Albertet meg elhagyta a humora.
Nem kis dolog ez!
A párt is, Németh Albert is mindenét elvesztette.
