A T. HÁZBÓL [okt. 11.]
A T. HÁZBÓL [okt. 11.]
Egy gyönyörű szőke női fej tündöklött a karzaton kis bordóvörös bársony kalapkában, mellette pedig egy finom metszetű, hosszúkás arc eleven csillogó szemekkel, maga az örök nyugtalanság.
Az ember messziről is felismeri a pesti menyecske-világ nevezetességeit. Pulszky Károlyné az egyik, Pulszky Póli a másik.
Mi következik ebből?
Az, hogy vagy Guszti beszél megint, vagy legalább Szilágyi Dezső.
Az, hogy Csanády bácsi beszélni fog, csak a férfivilágot érdekli: akik szeretik a humort az hazaszeretetben.
Csanády bácsi valóságos őslény már köztünk, akit hajdanában a »jelzők« tettek naggyá. A legislegutolsó magyar csizmák valóságos tulajdonosa ma is éles szóbicsakokat döfködött Tisza úr sárga-fekete kebelének átkos mélyébe.
De nem ér, kérem, semmit. Tisza úr még csak nem is hunyorított rá.
Herman, Hoitsy okosan szólottak, minélfogva kedvet kapott a jó öreg Füzesséry, hogy még egyszer bemutassa magát ő is az országnak. Hiszen nem olyan nehéz dolog az!
Hanem azalatt, amióta nem láttuk, meggondolta magát, hogy jobb lesz már őneki abban a másik faluban, ahol még nem untak rá, s a Tisza határozati javaslatát fogadta el.
– Nem maradhattam egyedül! – sóhajtá Irányi elszomorodva.
A pártja »mosolyogva zúgott«, a túlsó oldal pedig búsan örült, mely hatástalanságot látván Füzesséry, leverten kuporodék le a legutolsó padba.
Vigasztalta is Eötvös Károly:
– Ne búsulj, öreg. Hiszen nem sikerülhet mindég úgy, mint a múltkor…
Ahogy azt látta Jókai, hogy Füzesséry őnekik beszél, felcihelődött onnan Falk mellől, s átült viszonzásul a legszélsőbaloldali padokba, hogy ő meg majd nekünk hallgat.
– De jó itt mellettetek ülni – mondá a kis Bölönyinek. – Az emberről azt hiszik el, hogy még nagyon fiatal.
Eközben Szilágyi kezdett beszélni. Folyosók népe egymás hátán özönlött be. Az öreg Pulszky, mint Banquo szelleme, megjelent az írói karzaton. Beksics gúnyosan sziszegte: »Megint a másik rétor!« (Az egyik rétor tudniillik Apponyi gróf.)
Beksics szerencsés a gúnynevek feltalálásában. A rétorok pedig szerencsések a parlamenti fellépésükben. Ma legalább Szilágyi fényes, nagyon is fényes beszédet vágott ki, mely erős logikával finoman poentírozva, az ellentétek sikerült szembeállításával nagy hatást tett az ellenzékiekre, s kínosan mulattatta még a mamelukokat is.
A beszéd éle leginkább Szapáry ellen irányult mesteri gúnnyal, fölséges fordulatokkal, Szapáry hát, ki egy rekesztékben ül Tiszával, úgy tett, mintha sok dolga lenne: írt, iratokat studírozott, leveleket bontott fel, azoknak a kopertáit negélyezett nonchalence-szal széttépte (Hej, ha Szilágyit szaggathatná így szét!), s odahajigálta a miniszteri pad alá. Tette magát, mintha észre sem venné, hogy őróla folyik most az ige. Tisza csupa malíciából segített neki, s a két excellenciás úgy tűnt fel a Szilágyi szónoklata alatt, mintha valami láthatatlan kártyákkal piketíroznának. A külvilág, a körülöttük és szemben ülő alakok, a felzúgó helyesek, s a menydörgő szónok, ez nekik mind nem létezett.
Bittó gráciával hajolt Apponyihoz, mondván:
– Boldogok a siketek, mert övék a majoritás!
Mikor Szilágyi bevégezte Szapáry kínzatását, Tiszának az a pompás ötlete támadt, hogy nem szól semmit.
»Az én memelukjaimnak úgy is jó«.
És jó is volt. Jött a szavazás. Kihúzták az »U« betű:
– Rossz ómen! – kiáltott fel Hentaller. – A magyarellenes horvát gúnynóta is »u« betűvel kezdődik.
»Udri, udri in der Stadt«.
