RESTÓRÁLNAK A VÁRMEGYÉK
RESTÓRÁLNAK A VÁRMEGYÉK
Tehát kezdődik az élet a provincián…
A világ dolga megint az urambátyáimék kezébe került, mert az ő saját dolgukat mindig Európa dolgának veszik. Hanem ezért aztán megvan Európának is a kárpótlása, mert minden európai dolgot a maguk dolgának tartanak.
Ma indulnak meg a választások, s aztán folynak szakadatlanul a megyékben s városokban…
A városok tisztújítása nem sokat ér. Ott mindent elront a gyárak füstje és a kereskedelem meg az ipar zsivaja.
Milyen egészen más a vidék! Ott még állnak a nemesség kastélyai és egyszerű udvarházai, megannyi bástya, melyen át nem tör semmi. Még ott címerek függnek a falakon, még ott virágot ültetnek az asszonyok és repkény futja be a folyosókat. A városokban aranyozott cirádák díszítik a házak homlokait, és pléhfedelen csillog a napfény. Itt még a moh a házak ékessége!
…Hiszen hadd dicsérjék a politikusok az új erkölcsöket, hanem a poéta szíve odavonzódik a régi erkölcsökhöz!
Aztán a városokban nem is történik »imputarem«. Ott már ki van nyomkodva a legtökéletesebb embernek a tekintélye: az lesz a polgármester; a legmarconább képű úriember legyen a főkapitány, a legkülönb pennájú prókátor megtétetik főjegyzőnek, s így meg ez egész végig.
De a vármegye egészen más. Ott még szét-szétcsap szárnyaival a véletlenség. Az atyafiság összeveti vállát, s csinál a szamárból okos embert. (Ugyanazt csinálja, amit az iskola, s mégis szidják.) Átváltoztatja a fogyatkozásokat erényekké (hát nem dicséretes dolog ez?), s nimbusszal övezi a középszerűséget. (Hisz az igazi nagyságnak úgysincs szüksége a tömjénre!)
A vármegye még mindig a szerencse talaja; közbejöhető esélyek lökdösik az embereket le s fel. A fátum felüti ilyenkor a tűzikonyhát, s akik oda betérnek vagy őket veri meg valaki, vagy ők vernek meg valakit.
Nem tudom, úgy lesz-e most is, ahogy azelőtt volt. De alkalmasint úgy lesz. A vármegye megkorhadt, elgyengült, de nem változott meg. Nem változhatott az meg!
A lapok élén komor, összevont szemöldökkel írott cikkek jönnek, hogy így, hogy amúgy méltóztassék a tekintetes vármegyének fölvenni az »utolsó kenet«-et, mert bizonyosan ez lesz a legutolsó… azután jön a halál! Forduljon hát az utolsó percben a jóhoz, gyónja meg, szánja-bánja a bűneit, s gondoljon Tisza Kálmánra és az örök üdvösségre.
Hiszen szép dolog az okos tanács, s tény, ami tény, hogy a közigazgatás rossz hírét még tán meg is lehetne reperálni, ha minden egyes hivatalt sine ira et studio a lehető legalkalmasabb személy által töltenék be.
Csakhogy az lehetetlenség! Először is csak egyszer volt egy Nyáry Pál, s ez is leugrott szegény a negyedik emeletről. De ha tele lennének is a megyék Nyáry Pálokkal, mégsem érne semmit: az auktoritások kora lejárt! Hol van most az az idő, mikor még Kállay Miklós minden restorációkor azzal állott ki a fórumra:
– Nemes atyafiak, ha csak egy ember van is, aki nem akarja, hogy én legyek az alispán, jelentkezzék, s én legott visszalépek.
A kevélykedő krónika megjegyzi:
…És sohasem találkozott ilyen ember!
A mai reális nemzedék azonban gúnyosan nevetgél: »Persze hiszen nem volt bolond senki, hogy előálljon, s agyonveresse magát!«
Ma már elmúlt a nagy reverencia, szétfoszlott az aranyozott köd, mely a táblabírói hosszú szakállakon ült, és nem is hisz a publikum a ránk maradt példákban, mióta előtte áll Andrássy az ő borbélyával, mióta a nagy Móricz Pál előtte kalamajkázik valamelyik államférfiú társával, Tisza komédiás ruhában veri a nagydobot stb. Hogyan tisztelhesse hát a publikum otthon, teszem azt, Teszéry János uramat.
Vége a tekintélynek a vidéken, de nincs vége a hiúságnak (erre találjon valaki irtószert!), és nincs vége a szegénységnek (tömérdek folytatással jár az!). Az uborkára való kapaszkodás se ment ki még a divatból, a hivatalhajhászat pláne virágkorát éli.
Hát még az erősek szeszélyei? Hát még a protekció hetykélkedése?
Mert nem az a vicc, hogy minél különb, derekabb embert tudjon hivatalba tenni az, aki a befolyását, erejét fitogtatja, hanem az a dicsőség, hogy minél hasznavehetetlenebb individuumot bír minél magasabbra feltolni valaki. Az ilyen protektor előtt emelik le aztán mélyen a kalapot!
De még ez nem minden azokból a szálakból, melyekből a »diadalmas névsor« szövetik.
Önök még el találnák felejteni, hogy van a dolgoknak regényes oldala is! A szerelem fénye belevegyíti a maga sugarait. Egy kis rózsaszín belevegyítve a sok zöldbe. Apró regények oldódnak meg részint drámai, részint vígjátéki módon.
Anna szereti Károlyt, Károly szereti Annát.
Anna öregje megtudja a dolgot, mert rajtakapta őket, mikor csókolóztak.
– Öcsém, miféle dolog… Ezer milliom!
– De bátyám – hebegé zavartan elvörösödve – …hiszen tudja… hiszen bátyám is volt fiatal… az az ici-pici szép piros szájacska… oly csábító volt… ellen nem állhattam bátyám…
– Ördögteremtette kölykei – duzzog az öreg –, csak nem gondoljátok talán, hogy abban a pici szájacskában speiz is van?
Ház persze, hogy speiz… speiz és speiz, enélkül nem lehet háztartást vinni, és a pap kezére bízni magukat.
Akkor aztán a speizon gondolkozik a família, amíg ki nem süti, hogy a speizt majd hadd szolgáltassa a tens vármegye. Úgyis itt vannak közel a választások.
Csodálatos légkör ez itt, sajátos gondolkodás van itt még!
A hat év előtti választások alkalmával szolgabírónak lépett föl egy ismerősöm. Ő maga itt Pesten várta a kocka eldőltét, a »dolgok«-at odahaza az atyaiak csinálták.
A választás napján izgatottan várta a telegramot: meg is jött estefelé, s így hangzott:
»Nagy erőfeszítés mellett megcsináltunk megyei almérnöknek. Többet nem lehetett;
szerető nagybátyád: János«
Az én boldogtalan ismerősöm összecsapta a kezeit csodálkozásában, s rögtön vasútra ült, s utazott haza.
– De hát az isten szerelméért, hiszen én sohase tanultam a mérnökséget.
– Mindegy az, öcsém! Majd megtanulod te azt itt, ha a bricskámra ültetlek, melyik a rossz út, s melyik a jó út. S amelyik jó, azt csináltatod a kubikus tótokkal, mert az kerül a megyének kevesebbe.
Otthon is maradt, olyan almérnök lett belőle, mint a többi. Hanem most az új restorációnál, meglehet, főorvosnak fog pályázni.
