A BÁRÓ KEMÉNY REFORMJA
A BÁRÓ KEMÉNY REFORMJA
A közlekedésügyi miniszterhez őexcellenciájához így szólt egy napon Tisza Kálmán.
– Gábor, a te fejed kopaszodik.
– Minek azt konstatálni? – szólt a közlekedésügyek feje apprehenzíve.
– Azt akarom ezzel mondani, Gábor, hogy öregszel.
– No, és aztán?
– Maholnap már vén közlekedésügyi miniszter leszel, és még eddig nem láttam tőled semmi reformokat. Látod, ha elmégy, az ördög se fog emlegetni, semmi nyomokat se hagysz magad után.
– Sose halunk meg, édes barátom.
– Nem lehet tudni. Látod most is, hogy leszavazott bennünket a felsőház… Azért hát azt mondom, Gábor, mozogj te is. Minden miniszter mozog. Ráday zsandárokat állított fel, Pauler zsidó házasságot csinált… (No, ne nevess hát, nem ő házasodott meg), Szapáry új adókat hozott be, Trefort püspököket csinál, te pedig rendetlenséget csináltál.
– Hát mégis csináltam valamit.
– No, ne viccelj, Gábor. Nem jó áll az neked. Tudod, hogy szeretlek, azért vettelek be a kabinetembe, hogy ne én legyek benne a legrosszabb külsejű ember. Ez az előnyöd megvan, sőt gyarapodik. Elösmerem én szívesen, amit elösmerhetek. Hanem hát ez nem elég. Csinálj nekem már egyszer valami örömet karácsonyi meglepetésül. Gondolj ki valami okosat, hozz be te is már valami reformot. Tudod az ország mégis megköveteli, hogy látszassunk.
–Az is a baj, hogy nagyon látszol – dörmögé Kemény Gábor.
De a miniszterelnök komolyan beszélt, ezt észre kellett vennie a közlekedésügyi miniszternek. Észre is vette, s gondolkozva, töprengve zárkózott be másnap a bürójába. Mit kellene hát csinálni mégis olyan nagyot, ami reform lenne, de mégse változtatna az eddigi viszonyokon, mert hát ezekbe a viszonyokba már bele van törődve minden ember: bolygatni azokat nem lehet.
Kemény Gábornak nem jutott eszébe semmi, és délután is ezen gondolkodott. De az istenek délután se küldtek neki mentő ideát. Estefelé elment a klubba, ahol is Csatári Csatáryt hallotta tarokkozni, amitől aztán még zavarosabb lett a feje. Az éjjel elűzött álmok visszajöttek hajnalra, de még mindig nem találták ott az új közlekedési reformnak a megfogantatását.
Reggel korán hívatta őexcellenciája a tanácsosokat:
– Jóemberek, adjatok tanácsot. Az ország reformokat óhajt tőlem. Gondoljatok ki valami reformot.
A vének összedugták a fejeiket, sokáig tanakodának: végre felszólal az egyik.
– És milyen reformot kíván, excellenciád?
– No, tudja nem valami nagyot, csakhogy éppen reform legyen, s lehetőleg valami megtakarítással járjon. Mert az népszerű dolog.
A tanácsosok megint összedugták a fejeiket, sokáig tanakodának, végre felszólal az egyik:
– Nekem van egy eszmém.
Mély csend. Mindnyájan csodálkozva fordulnak a felszólaló felé, s koponyájának alkotását nézik, amint azt a rendkívüli embereknél szokás.
– Kegyelmes úr – ígyen kezdte beszédjét a tanácsos –, a közlekedésügyi minisztérium lépcsőin bizonyosan kegyeskedett észrevenni ama szép szőnyeget, mellyel az be van terítve…
– Oh, igen, informálva vagyok a szőnyegről, pompás közlekedési eszköz, mert az ember gyorsabban s könnyebben jön fel rajta, mintha a puszta kövezeten lépkednék.
– Már régen bosszant engem, kegyelmes uram, hogy ezen a szőnyegen az írnokok és a segédfogalmazók is járnak… Kopik, nagyon kopik a lábuk alatt… S micsoda sáros lábuk van ezeknek az embereknek, akik gyalog jönnek idáig a pocsétákon és mindenféle piszkos zig-zúgokon át.
– Ez igaz! – szólt a miniszter.
– A szőnyeg igazán csinos, és sokba került. Én hát azt indítványozom, kegyeskedjék életbe léptetni, hogy a szőnyegen ezentúl csak az osztálytanácsosoktól fölfelé való társaink járhassanak, akikről föl lehet tenni, hogy konforteblin jönnek. Az apró-cseprő nép hadd menjen a szőnyeg mellett a köveken. Ez olyan megtakarítás, mely becsületünkre válik, uraim, mert ez végre is az állam pokróca.
A miniszter apró szemei tündököltek a mosolytól.
– Helyes. Ezt a reformot azonnal életbe léptetem.
...................
Hogy ily párbeszédek kapcsán keletkezett-e a nevezetes reform, nem merek érte éppen kezeskedni, de hogy a pokrócszabályozó rendelet tényleg kiadatott, a legkomolyabban merem állítani.
A pokrócon csakis a tanácsosok járhatnak ezentúl a hivatalba, s minthogy ezek egyáltalában nem járnak a hivatalba, föl lehet tenni, hogy a közlekedésügyi minisztérium pokróca, ha nem is örökéletű, de sokkal maradandóbb lesz, mint a közlekedésügyi miniszter.
