ORSZÁGGYŰLÉS A MEGYEHÁZBAN
ORSZÁGGYŰLÉS A MEGYEHÁZBAN
(Képviselői beszámoló)
Valami tíz napja lehet, kapok egy telegramot, melyben a következőt jelentik: »Újvidék, 12 ó. 8 p. Ön egyhangúlag képviselőnkké választatott. Elfogadja? Bogyó; elnök«.
Hát miért ne fogadnám el? Hiszen elülhetek én is odalent azért, hogy eddig mindig fent ültem a karzaton. Nem vagyon én magasratörő!
No, mégiscsak szép, hogy így tudtomon kívül lettem meg! Csakhogy hát már most nagyon megszaporodott az én dolgom. Nosza, Scarron fiam, csinálja azonnal programbeszédet, s értesítsd Bogyó választási elnök urat, hogy mikor utazol le.
Az ám, programbeszédet! Csakhogy miféle pártra szólót? Mert a telegramból bizony nem bírtam kiokoskodni, hogy miféle meggyőződésben legyek már ezentúl? Kormánypárti vagyok-e vagy habarékos, ha ugyan nem szélsőbali, sőt az se lehetetlen, hogy nemzetiséginek választottak meg, azért az érdememért, hogy még eddig nem írtam meg a rác atyafiakat.
Másnap találkozom az utcán Tisza Kálmánnak, már éppen meg akarom szólítani: »Hol jársz, hol, tisztelt képviselőtársam?« Mikor roppant mogorván rám kacsint az egyik szemével, amiből egyszerre megtudtam, hogy az ellenzék tüntetett ki bizalmával.
De nem tartott sokáig az illúzió, egyik halálos ellenségem felvilágosított, hogy igaz ugyan a képviselőség, csakhogy a színészkongresszusra. Programbeszédet ugyan nem kell csinálni, hanem az is igaz, hogy napidíjakat se kapok. A gazember legalább a pünkösdi ünnepeken hagyott volna még meg képviselőnek.
Nekem jó lett volna, az országnak pedig nem került volna semmibe!
No, mindegy. A cím mégiscsak megvan, ha az immunitás hiányzik is!
Megnyugodtam. Sőt ma még bizonyos megelégedést is éreztem magamban, hogy itt lehetek. Hiszen rendkívüli mulatságos dolog ez.
A »t. Házban« komoly emberek komoly dolgokból tréfát csinálnak. S az olyan végtelenül szomorú! Itt meg tréfás komédiások tettetik, hogy ők komoly dolgokat végeznek, s ez olyan rendkívül kacagtató.
A megyeház terme egészen megtelik a vidéki színészekkel és képviselőkkel. Érdekes csoportok.
A vén főispánok, palatinusok a falakon megelevenedni látszanak, amint a napsugár vékony nyelvecskéit rájok öltögeti…
A hóhéros ruhájú Esterházy, mintha a nagy hasát fogná nevettében.
II. Rákóczi Ferenc összevont szemöldjeivel szinte kérdeni látszik: »Mi történik itt? Ki hagyta itt nyitva az ajtókat?«
A kemény Nyári Pál az ablakon bámul ki.
Deák Ferenc pedig mérges arccal kiabálni látszik valamit. Bizonyosan ezt: »Vegyetek le hirtelen erről a falról«.
Igen, ott ahol annyi nagy vihar lezajlott, a tekintetes karok és rendek helyén vidám zajongó színészek ülnek, ugrándoznak szerteszét.
Elölülő a nagy Ribáry. Úgy ül ott, mintha ő kormányozná Európát. Pedig hát csak Feleki kormányozza. Már ti. nem Európát, hanem Ribáryt. Olyan sovány, mint a vidéki színészet. Méltón karakterizálja.
Mellette Feleki bátyánk, akárcsak Brankovics György (de nem az – »és lapszerkesztő«, hanem a szerb despota) hatalmi szóval dönt, ha az argumentumokból kifogy. Pedig kifogy.
Csodálatos, hogy mindenki rekedt, és senki sem tudja a szerepét. Sugó nincs sehol. Se rendező. Az ördög látott ilyen előadást!
A karzaton ott látjuk a kedves Dancz Ninát. Thalia birodalmának nagyjai közül Vizváry Gyulánk kevély daliás alakja, Odry Lehel férfias feje, Nagy Vince körte arca, Solymosi szelíd fájdalmas mosolya tündöklik.
Igazi képviselő csak egy van, Hentaller. De azt se akarják igazolni. Jó szerencséje, hogy azzal fenyegetőzik, kihívja az egész kongresszust. Hets Ödönt is ott látjuk, aki azért nevezetes ember, mert ő van a legtöbb emberrel pertu Magyarországon.
Különben szép rendben folyik minden. Korteskedések, kapacitálások jobbra-balra. Éljen Bényei! Éljen Beödy!
A legnevezetesebb a szegény Szilassy Gyuri bácsi mellszobra, annak a fejére valamelyik képviselő rátette a Göndör Sándorbeli kalapját… s a szegény kő-vicispán még csak deresre se húzathatja érte…
Az alapszabályok azt kívánják, hogy a választások titkos szavazócédulákon ejtődjenek meg.
Hát úgy is szavaznak, először a három igazgatósági jelöltre. Ezek közül a legtöbb szavazatot Bényei és Beödy nyerték, de abszolút többséget egyik sem. Az új választásnál Bényei István lett meg.
»Ej, mit alapszabály? – Gondolja magában Feleki Miklós, eközben az órájára pillantván. – Válasszuk meg közfelkiáltással a többieket! Akármit rendel az alapszabály… nekem ez így tetszik.« S úgy is lett. Titkárnak Vedress Gyulát s pénztárnoknak Szuper Károlyt felkiáltással választották meg.
Eközben Feleki bátyánk megint az órájára nézett:
»Nini, nini… hiszen kifutja az időből. A körben még most nincs semmi. A partnerek még csak egy óra múlva jönnek ott össze… Hej, gyerekek, tartsuk magunkat az alapszabályokhoz. Mert szent a törvény! Ejtsük meg ezt az utolsó választást titkos szavazatokkal!«
Ez az utolsó választás pedig a könyvelőre vonatkozott.
Kovács István és Mészáros Kálmán kapták a legtöbb szavazatot, de abszolút többséget megint egyik sem.
Hanem itt vannak ám csak még igazi mamelukok! Valahányszor Ribáry és Szücs Gyula (a pátri) a szavazó urnához (Timko vidéki lapszerkesztő újonatúj kalapja) léptek, mindig dörgő éljenzés fogadta a két hazafit.
Ami pedig nem volt tapintatos dolog, mert határozottan elvetette a két férfiúban az egymás iránti irigykedés vészes magvát.
…Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat!
A másodszori szavazásnál Kovács István lett meg, s ezzel a mai rendkívüli országos kongresszus, mely legkivált a központi iroda tisztviselőinek megválasztására volt összehíva, véget ért. S a tisztikar eszerint így alakult meg. Igazgató: Bényei István. Titkár: Vedress Gyula. Pénztárnok: Szuper Károly. Könyvelő: Kovács István.
*
Ezekben nyújtja véleményes szakjelentését és beszámolóját t. választóinak a mandátumát visszaadó s az újra magánéletbe vonuló
Scarron.
