SZELÍD NYÁJASKODÁSOK A T. AKADÉMIÁVAL
SZELÍD NYÁJASKODÁSOK A T. AKADÉMIÁVAL
Az Akadémia tegnapi választógyűlésének eredménye előttünk fekszik.
Hű volt magához most is az Akadémia.
Bebizonyította megint, hogy teljesen megérdemli a nemzet közönyét, amelyben részesül. Éspedig nem azok által követte el a hibát, akiket megválasztott, hanem akiket elmellőzőtt.
Mindenütt bosszantó a protekció, de bizonyára legbosszantóbb az Akadémiánál. Mert lehet valakit megtenni grófnak, hercegnek, miniszternek. Ez még mindig transit. De valakit megtenni tudósnak a családi származás indokából, az már szuperlatívusza a komikumnak.
Vannak az Akadémiának tagjai, akiknek a nevét senki sem tudja, a bejelentési hivatalt kivéve (Cukor utca szögletház).
S viszont vannak olyan akadémikusok, akik Arany János nevét nem tudták, mikor a választása volt.
Vannak akadémikusok, akiknek a halála csak nyolc-tíz év múlva sül ki. Valaki rájön, hogy nini, hiszen erről az X-ről már húsz év óta nem hallottunk semmit, tudakozódni kellene illetékes elöljárósága útján, él-e még. Némelyekről ki se sül soha. S ezek a valódi halhatatlanok.
Vannak akadémikusok, akik nem tudnak írni, s viszont nyelvészekül szerepelnek olyanok, akik egy nyelven se beszélnek jól. Még csak a váci siketnémák vannak hátra. Esztendőre már ezek közül kellene jelölni ebbe az osztályba, amelyből Szarvas Gábort kibuktatják.
De még sokkal rosszabbak azok, akik írni tudnak, mert ezek nem az embereknek írnak, hanem az egereknek. A szegény egerek eszik meg a könyveket, de nem olvashatják, mert olvasni nem tudnak.
Nincs itt hát más mód, csak vagy az egereket megtanítani olvasni, vagy pedig más emberekből szervezni az Akadémiát. Nem tudom biz én, melyik menne könnyebben!
Igaz, hogy Magyarországon ez mind passiert, mert Magyarország olyan állam, ahol a király kegye teszi meg az embereket tudorokká, nem a tudományuk.
Mikor őfelsége a kolozsvári egyetem idejében néhány urat kinevezett tudornak az egyetem előterjesztésére, egy köszvényes öregúr elmésen jegyezte meg:
– Bárcsak egyszer eszébe jutna a közegészségügyi tanácsnak, hogy neveztetne ki engem őfelsége által fiatal embernek.
Ilyen lehetetlenségekben dolgozik az Akadémia, ne vegye hát rossznéven, ha a közönség nem hiszi a lehetetlenségeket, s minden új választás lejjebb szállítja renoméját azoknak is, akik valóban megérdemelnék, hogy nagy tekintélyben és tisztességben éljenek előttünk, akik régi korból megszoktuk süvegelni a tudományok fölkentjeit. Csakhogy akkor még Minerva volt a védszentjük, nem pedig Fortuna istenasszony.
Egyszer valaki arra a jó ötletre jött, hogy egy egész napon minden embert megkérdezett Pesten:
– Nem tudja ön kérem, kicsoda Mátyás Flórián?
– Sohasem hallottam, uram.
Mindenütt visszautasították. Megkérdezte az akadémikusokat is. Azok se tudták. Végre egy levelező tagot fogott meg, aki nagy memóriájáról ismeretes: ez már csak tudni fogja.
A levelező tag a homlokára ütött…
– Igen, igen, emlékszem már… mintha emlékezném valahonnan. Ahá, megvan. Az egy ügyvéd volt, de még akkor Simon Flóriánnak hitták, mikor én ösmertem.
A jó Mátyás Flóriánról semmit sem lehetett kisütni a világon, sem azt, hogy néz ki, sem azt, hogy hol lakik, mi a foglalkozása, semmit, semmit… csak azt az egyet, hogy akadémiai tag.
Ha derék Széchenyi Istvánunk egyszerre belépne közéjük a sárga csizmájában, istenem de nagyra is nyílnának ki a szemei, de mondaná is szomorúan:
– Hát ezeknek csináltam én meg az Akadémiát? Hát ezért áldoztam én pénzt, fáradságot? Hogy most itt a magyar történelmet megosztrákosítsák. Hogy most itt a nemzet dísze Jókai ellen is, aki több fényt, dicsőséget hozott a magyar névre, mint az egész Akadémia, amióta megállapítottam, öt golyót dobjanak be? Hogy Kossuth Lajos megválasztását agyon intrikálják, de hogy a Csontosi István vagy Jánosét ( *) elősegítsék. No, én most ezeknek még egyszer leteszek hatvanezer forintot, egy ilyen című munkára: »Széchenyi István tévedései«. Ezt az összeget legalább nem reszkírozom. Mert senki sem fogja közülök megírni, hogy az én tévedésem ők.
Hibaigazítás: Csontosi János.
*
Különben pedig beszéljünk komolyan.
Van egypár fiatal tudós, minők Láng Lajos, Pulszky Károly, Thallóczy Lajos, akik megérdemelték a buzdító kitüntetést. Mert már eddig is komoly munkásság fekszik a hátuk mögött.
De miért lett rendes tag Lévay József, aki közönséges, de nagyon közönséges versíró. Vagy ok ez arra, hogy még rosszabbak is vannak ott nálánál?
És miért mellőzik Csemegit, aki ugyan nem rokonszenves ember, de nagyobb tudós azoknál, akik az Akadémiában könyökölnek?
Vagy miért látták jónak kihagyni Hegedüs Sándort? Talán attól féltek, hogy dolgozni fog. Ki gondol Hoitsy Pálra, aki egyetlen a maga nemében, míg Konkoly-Thege uramról kisül utólagosan, hogy egy igen jó dilettáns. A csillagokat ismeri, de ő maga nem csillag. És folytassam-e tovább? Kinek jut eszébe Nagy Miklós, aki egy tevékeny életet áldozott az ismeretek, a műveltség és a tudomány terjesztésére, egyetlen lapjával jobban hatva, mint az Akadémia összes telenyomtatott papirosaival. De hiába neki még az az előny is, hogy Nagy Famíliából való.
Jó ötlet volt Cromwelltől, ha azt mondta, hogy egy olyan parlamenttel is el tudna kormányozni, amit az utcán fogdos össze a legelső háromszáz jókabátú járókelőből.
Jámbor Cromwell! Hátha még a mi Akadémiánkat látnád most. Akkor elmondhatnád, hogy a legelső száz jókabátú járókelőből is össze tudnál hozni ilyen tudományos társaságot.
S mi mindnyájan elhinnők. Ilyen lenne az. Jobb semmi esetre sem. Mert az igazi tudósok kopott kabátot viselnek és ritkán járnak az utcán.
S még kevésbé az előszobákban szavazatokért rimánkodni.
