AZ UTOLSÓ ORSZÁGBÍRÓ
AZ UTOLSÓ ORSZÁGBÍRÓ
Igen az utolsó országbíró volt. Senki sem fogja viselni többé ezt a titulust, mely messze századokból nyúlik le hozzánk tündöklő nevekkel, mintha egy fényes gyöngysor volna. Egy fényes gyöngysor, melyre gaz kezek gyalázatos zsineggel kötöttek ma csomót.
Az országbírói címet, melyhez annyi fényes tradíció tapad, csak Mailáth Györgynek hagyta már meg a parlamenti kormány, mely ezentúl már nem tűrhet maga mellett ilyen örökös nagyhatalmú urakat.
S Mailáth György méltó volt rá, hogy viselje még homlokán az elavult közjog fényességeit, s hogy átvegye az új idők nagy feladatait is azok mellé. Az ő vállán megfért a múlt és a jelen. Az ő kezében megsajnálta a mai nemzedék amazt, és megszerette emezt.
Az utolsó magyar nagyúr fekszik a ravatalon, aki még nem volt »felelős«, s akit nem hányt meg kénye-kedvére a népnek akarata. Olyan volt, mint egy erős és díszes oszlop, mely mindig magasan rendületlenül áll, akármint csapkodnak, nőnek és sodornak is a hullámok lent.
Ezentúl már csak kúriai elnökök lesznek és főrendiházi elnökök, a két felső gomb két előkelő gépezeten. Az utolsó országbíró meghalt.
S hogy halt meg? Ez a borzasztó! Gaz cinkosok a szobájába törnek, megfojtják egy repce zsineggel, s reggel ott találja szolgája halva.
De hát egy rémregényt olvasunk-e a sötét középkorból, vagy valóban ezt történt egy előkelő, népes városrészben, ma, az ország legelső hivatalnokával, történelmünk egyik alakjával s a polgári hatalom egyik legnagyobb kezelőjével?
Megdöbbenve kérdezzük önmagunktól: »Hát csak ennyi az a hatalom, ami a legnagyobbnak jut?…«
S valóban szinte hihetetlennek látszik előttünk ebben a megdöbbentő tényben, midőn orvul elesik e fényes nagy alak, hogy mindez talán csak azért történt, hogy tolvajok láncát s tárcáját elvihessék?
A tények mutathatják ezt, de a fátum az nem lehet ily közönséges, ily kisszerű… a mi hitünk szerint… őiránta.
S ebben… igen ebben van jellemezve az a nimbusz, amellyel ő bírt ez országban, melynek nemcsak parancsoló feje volt, de hű fia is. Abban van az ő nimbusza, hogy még halálát is nehéz elhinnünk, hogy így esett… így meghalhat, megengedjük, akárki, de nem Mailáth György, az ország bírája… s ezer regényes hír jár a nép között, mert meg nem foghatja, föllázad az értelme a halálnak azon formája ellen, amely pedig a legvalószínűbb.
De ha nem is ilyen gyalázatos merénylet áldozata is, halála akkor is nagy veszteség.
Rettenetes, hogy miképp halt meg, de nem kevésbé szomorító, hogy általában már nincs többé Mailáth Györgyünk.
E kevély magyar nemes, ki büszke volt tartásban, modorban, szavaiban, kit senki meghajolni nem látott soha, mintaképe lehetett az arisztokratának, ki így szólhat a legkevélyebb címer mondattal: »Király nem lehetek, herceg nem akarok lenni, hogy Mailáth György maradhassak«.
Kora fiatalságában lépett a közpályára, azóta mindég nagy tisztelet környékezé, s oly tekintélyre tőn szert, minő még csak Magyarországon »volt« lehetséges.
Mindég a konzervatív nézetekhez hajlott, hanem hazáját hőn szerette, s mint kancellár nagy érdemeket szerzett azon út kiegyengetésében, melyre aztán Deák vezette rá a nemzetet. Deák maga is többször mondá róla: »Ő seperte el a havat előlünk«.
Egyéniségének roppant súlya volt közéletünkben válságos események alkalmával, kivált mióta Deák meghalt. A király is elégszer kívánta tanácsát hallani.
Kevélységét s azt, hogy mennyit tartott ő állására, jellemzi az az eset, hogy mikor Horváth Boldizsár igazságügyminiszter lett, nem akart elmenni hozzá tisztelegni, pedig az új alkotmányforma azt kívánta már, hogy a Kúria elnöke ott legyen díszruhában. Végre is Andrássynak kellett valahogy elsimítani a kis disszonanciát, ami különben nem volt nehéz, mert a makacskodás csak a minisztert illette, s nem Horváth Boldizsárt, akit nagyon sokra becsült és nagyon szeretett.
Okos, gondolkozó fej volt. Beszédeiben mindig volt eszme és tartalom. A magyar nemesség összes nagy tulajdonait bírta, csak a hibákat nem. Ezért nem lett soha népszerű. Mert a hibák nálunk sokkal jobban népszerűsítenek az erények mellett, mint pusztán az erények. Szomorú, de igaz!
Közéletünk majd minden rétegében nagy úrt fog hagyni halála. Az Akadémia, Kisfaludy Társaság is tiszteleti tagját vesztette benne. Nem volt az a közcél, ha jó és üdvös, amit ő ne támogatott volna. Különösen az irodalom mecénását siratja benne. S vajon ki nem sirat? A nemességnek dísze van oda. A bírói karnak feje. A királynak egy nagy támasza.
Mint férfi jellemes volt, hogy ritkaság, mint bíró pártatlan, mint államférfi széles látkörű és tapintatos, higgadt fontolgató, a tanácsban bölcs, az életben okos, családi körében pedig gyöngéd férj és kitűnő apa, ki gyerekeit erős magyar szellemben nevelteté. Áldás legyen emlékén, s borzasztó halála olvadjon el gyorsan az emlékezetben, nehogy felháborítsa az embereket a gondviselés keze ellen.
