»ŐFELSÉGE A KIRÁLY…«
»ŐFELSÉGE A KIRÁLY…«
Szegeden most minden ezzel kezdődik. A pesti szabókhoz sürgönyök jönnek, ilyen hangon: »Őfelsége a király idejövetele alkalmából egy dísz-atilla szükségeltetvén, mi lenne ára? Mértéket postán küldök«.
A helyi lapokban majd minden újdonság, sőt hirdetés így kezdődik:
»Őfelsége a király
fogadtatása alkalmára raktáromon dús választékban stb.«
Hirdetmény: »Őfelsége a király…« Fölhívás: »Őfelsége a király…« Még a szerelmes levelek is így szólnak: »Őfelsége a király látogatása alkalmából bál lesz Szegeden, kedves Jánosom! Jöjj, drága szívem, ott leszek. A mama nem jön el, mert beteg, a papa lesz a gardedame-om, az pedig annyi, mint semmi. Ezer csók! Juci«.
Egyszóval az »Őfelsége a király…« most olyan stiláris kifejezés lett, mint valamikor a »minekutána«. Jól esik a derék, kedves szegedieknek, hogy olyan fennhangon beszélgethetnek, s hogy még a nyakkendőjük csokrait is őfelsége a király nevében kötik meg.
S ez egyszersmind jelezi azt a lázas készülődést, s hévmérője annak a mindent átható örömnek, mellyel a nagy magyar város készül az ő diadal ünnepére.
Tisza Lajos elmondhatja Leboeuf-fel (azaz hogy Leboeuf nem mondhatta el) »Minden kész az utolsó gombig«.
Nemcsak föl van építve szebbnek, mint volt, nemcsak meg van védve folyójának további szeszélyei ellen, hanem Szeged anyagilag is talpra van állítva. Nemcsak szebb lett, de gazdagabb is. Jövedelme háromszor annyival szaporodott a rekonstrukció folytán.
És mégiscsak félmunka lett volna mind, ha Tisza Lajos csak annyit végez, amennyire mandátuma volt.
Rendkívül apró dolgokból van összerakva ez óriási siker, mely a királyt nem fogja meglepni, mert nem láthatja meg a különbséget a régi és a mostani Szeged közt, és sem akkor nem volt alkalma bepillantást vetni belső életébe, sem most nem lehet alkalma; hanem azok, akik jól ösmerték és most is jól ösmerik Szegedet, megbámulhatják Tisza Lajost, kinek volt ereje visszavonulni a csillogó szereplés elől egy romvárosba, s tudott magának a romokból külön csillogó piedesztált emelni.
Mondom, apró dolgokból bontakozott ki e siker, de ez apró dolgok igényeltek éppen nagy érzéket, higgadt előrelátást és kiváló tapintatot. Mennyi diplomácia lett kifejtve, csak míg a Somogyi könyvtár megszereztetett? Milyen feszerőt volt szükséges alkalmazni, hogy a tisztikarból egészen alkotmányos úton kiváljon a korhadt, használhatatlan elem, s a tradicionális copfos emberek helyett, kik az orruknál tovább sohasem láttak, oly kiváló elemek vegyék át a városi ügyek vezetését, mint Szluha Ágoston, Szabados, Vass Pál, Lázár György, Zombory Antal.
Ezekkel a férfiakkal mindjárt tágult a látkör a felülről jött intézkedések, jobban mondva intenciók rokonanyagra találtak bennök, s megindult a rekonstrukció – arányosan a város emelkedéséhez – a szellemi téren is. A közgyűlések színvonala emelkedett, s a közgyűlések színvonalával aztán sok egyéb. Sőt elmondhatjuk, hogy minden, mert Szegeden még a talaj is emelkedett. Emelkedjék is ezután is minden, kivévén a Tisza vízállását.
Aki meg fogja írni valaha Szeged megnagyobbodásának történetét, az ha bölcs latolgató történetíró lesz, aki a tárgyat ösmeri, Tisza Lajos nagyobbik érdemének nem a nagy palotákat, nem a szép hidat, a drága kőpartot, az európai arcú színházat fogja említeni, melyeket az ő hatalmas keze származásánál fogva nyert erejével könnyebben összerakhatott.
Nagy dolog Szegeden az is, ami látszik s bámulatra fogja ragadni a királyt és az ott összegyűlt közönséget, de még sokkal nagyobb, sokkal nemesebb munka, több fáradtság van abban, ami nem látszik: a szellemi rekonstrukció, az az egészséges, magyaros, mívelt közszellem, melyet egészen a semmiből teremtett, s ezt nem a kezével, hanem csak lelke összes erejével tehette. Ez a Tisza Lajos legnagyobb dicsősége.
»Kész az utolsó gombig!« S ez az utolsó fényes aranygomb a király látogatása, mely betetőzi az egész művet, s mely ilyen impozáns alakúvá előkészítve, világul fogja hirdetni a jövő napokban, hogy Magyarország még nincs a föloszlásban; királyával együtt áldomását üli annak, hogy az ország közepében egy hatalmas erős várat épített magának.
…Hát csak elő most a lojalitással, nem kell restelkedni (ha nálunk van a király, akkor a mienk ő); kongassák meg kegyelmetek jó szívvel azt az öreg harangot a rókusi toronyban, hadd vonja vissza, amit azon a szomorú éjszakán ércnyelve elzúgott!
