GLAVINA LAJOS ÉS RABAGAS
GLAVINA LAJOS ÉS RABAGAS
A zalaegerszegi kormánybiztosnak nehéz helyzete volt és van ma is, de jól el tudja csinálni a dolgát.
Tagadhatatlanul roppant csillapítólag hatott az ő erélyes egyénisége, no meg a statárium, no meg a szuronyok.
Az egész mozgalomból, úgy tetszik, nem marad fel maholnap egyéb, mint amibe minden mozgalom végződik: egy nóta – a zikcene-zakcene.
Sőt az is talán csak azért marad fönn, mert – Pulver und Blei – nem szabad énekelni.
Glavina nemcsak igen tapintatos és szigorú rendszabályokkal nyomkodta vissza a tüzet a hamu alá, de társadalmi úton is sokat tett a béke érdekében.
Ottani levelezőnk egy igen érdekes kis epizódot ír meg, amit én sietek elmondani. Van ott, azt mondja, egy fiatalember, aki csak most hagyta abba a bojtárságot, s legközelebb készül letenni a vizsgát, hogy irodát nyithasson.
A fiatalember – beszélik, távoli rokona is a főispánnak – nagy hajlammal bír a népszónoklatra, s löllei levegővel van bélelve. Igazi kis Rabagas, s bár nyíltan nem vett részt a mozgalmakban, de úgy a köpenyeg alul hatalmasan élesztgette ő is a szikrákat.
A kormánybiztos elöl írta fel arra a lajstromra, akikre jó lesz vigyázni.
Hát egy nap, a lefolyt héten – úgy veszem ki a levelezőnk dátumjaiból, hogy csütörtökön – a kormánybiztos künn sétált a »zalaegerszegi korzón«, s amint gondolatokba merülve lépkedne, gondolkozván, hogy ő most mekkora nagyhatalom, hallja a fiatal Rabagas hangját messziről. Alakját a fák eltakarták.
Közelebb ér s látja, hogy egy tarka, félúr forma csoporttal diskurálgat, nagy elokvenciával fejtegetvén, mennyire tönkretette a zsidóság a magyarságot, hogy az antiszemitizmus az egyedüli jogosult szempont, s ha van magyar vér még sat…
– De iszen szépen beszél a gyerek – mormogá magában a kormánybiztos, s egészen odalépett.
– Hát ezért szereztük mi vérrel ezt a földet? – kiált fel patetikus elkeseredéssel Rabagas. – Hogy dudvát termesszünk benne, és hogy ne legyen jogunk azt kigyomlálni?
Glavina csendesen rátette kezét a fiatalember vállára, ki összerezzent egy kissé:
– Ha szabad kérdenem, kedves uramöcsém, merre van az ön földbirtoka? – kérdé Glavina szelíden.
– Nekem? Nem vagyok földbirtokos – szólt a fiatalember megütődve.
– Pedig ön olyanformán lármázik itt…
– Miért ne lármázhatnék én? – pattant fel hányaveti modorban. – Jogom van hozzá! Megfizettem az adómat, punktum!
– És mennyi adót fizet, uramöcsém?
– Amennyit, annyit. De ha tudni akarja méltóságod, hát igenis huszonnégy forintot fizettem erre az esztendőre.
– Hát tudja mit, édes öcsém. Itt van huszonöt frt, adjon vissza belőle egyet, aztán azt tanácsolom, hallgasson ebben az esztendőben.
A 25 frtot természetesen nem fogadta el a kis Rabagas, de a szilenciumot mégis megkapta, mielőtt ügyvéd lett volna. Glavina pedig tovább ballagott sétáján arról tűnődve: »Istenem, milyen változók az idők! Valaha azért fizették a fiskálist, hogy beszéljen, most meg már azért fogjuk fizetni, hogy hallgasson. Mégiscsak furcsán fordult meg ez az ország. Dicsértessék a mi urunk Tisza Kálmán!«
