KÉPVISELŐI BESZÁMOLÓK
KÉPVISELŐI BESZÁMOLÓK
Ez a legmulatságosabb dolog. Parlamenti műnyelven »izzadságfürdő«-nek nevezik. A képviselői mesterség egyik »sine qua non«-ja, hogy az ember elmondja otthon, mit csinált, amikor semmit sem csinált, mert aki csinált valamit, annak tulajdonképpen nincs is szüksége beszámolóra.
Egyébiránt a kerületektől függ. A kerületek közt vannak »jámbor kerületek«, ahol nem érdeklődnek semmi iránt: forogjon a világ, ahogy neki tetszik; vannak »nyugalmas kerületek«, ahol annyira megszokják egy-egy embernek a szívét és ábrázatát, hogy annak a mandátuma holtáig szüli a gyermek- és unoka-mandátumokat. Ilyen helyeken nem kell tenni beszámolókat. Vannak továbbá »csaklizó kerületek«, ahol minden három esztendőben kicserélik a megkopott képviselőt újabbal. Itt is kár vesztegetni a szót, mert a csere el nem maradhat; benne van a kerületnek a vérében. Léteznek azonban még »veszélyes kerületek«, ahol sohase lehet előre tudni, milyen lesz a hangulat, melyik szó hol szúr, az ilyen helyütt mindig tűnődnie kell a követnek: »Mi lesz ugyan jobb? Ha beszélek, vagy nem beszélek?« De a legborzasztóbbak mindezek közt a »kíváncsi kerületek«.
Akit az istenek gyűlölnek, ilyen helyre teszik képviselőnek. Itt már okvetlenül beszélni kell. A képviselői atillát akár ott tartsa az ember, hogy amikor lekerül, mindjárt beleöltözhessék, elmagyarázandó az európai potentátok praktikáit.
S az a legrosszabb még, ha a képviselő »idegen« azon a tájékon. Mert akkor megharagszanak, ha le nem jön… (Lenéz bennünket!). S ha szorgalmasan jön, akkor meg ők nézik le (Örökké itt ténfereg).
Németh Albert járt úgy egyszer, hogy lemenvén a választói közé, a kocsistól, aki vitte, kérdé az egyik faluban, ahol megszállt, hogy ki volt vajon az a kopott külsejű úri ember a községházánál, aki fogadta?
– Hogy ki volt? – felelé gúnyosan a kocsis-választó. – Az Nagy István uram volt, akinek akármilyen is a testén való ruházatja, de úgy kell azt az embert megnézni, ötszáz hold földje van annak.
Aztán hátra fordult a képviselőhöz:
– Tudja-e azt a tekintetes úr, hogy mekkora nagy darab föld az?
– Hogyne tudnám – mondja Németh Albert –, nekem magamnak is vagy egypár száz holdacska földem!
A paraszt kétkedőleg vakarta meg fejét.
– De már engedelmet kérek… hiszen szentül elhittem a tekintetes úr programbeszédjét, szépen tetszett kiokumlálni, hanem a földbirtokról ne adassék szó, mert már azt nem hiszem el…
– Ejnye, hát hazudom én kegyelmednek?
– Már kérem alássan, ha a tekintetes úrnak földje volna, akkor csak nem csavarogna itt, ilyen szörnyű munkaidőben.
*
A minap betértem Szeged város érdemes és szeretett képviselőjének, Herman Ottónak a »házi szentélyé«-be, amely vagyon a múzeumban, s tele van ritkaságokkal, kitömött szárnyasokkal, spirituszba rakott amfíbiumokkal.
Az ablakban alkalmas kalitkában egy kis viperát tartogat, melyre kíváncsian leskelődnek be kívülről a tanuló gyerekek. A vipera gyakran kijön házikójából a homok-ámbitusára, s ott olyan hangosan sziszeg, hogy Herman Ottó édesen elmereng rajta, s álmodozón hajtja le fejét díványára, hogy e zenénél egyszerre előtte evickéljen Magyarországnak minden hala.
Ha a vipera szótlan, s morcosan bebújik, Herman Ottó mindjárt nem tudja folytatni készülő nagy munkáját a halakról. (Nem lesz már nagy pókász többé, hanem »nagy halász«, s ez sokkal jobban fog a szegedi kerületben hangzani.)
– Vipi! Vipikém! Gyere ki a napfényre, kedves Vipikém!
A vipera már érti az ő gazdáját, s ha őt utánozva sziszegni kezd, legott ott gyűrűzik a tarka eleven pántlika a homokban.
– Szegény Vipi! Itt kell hagynom – mondja az állatok patrónusa szomorúan –, Szegedre kell mennem beszámolót tartani. Aztán annyi, de annyi dolgom van, míg készen leszek ezzel a munkámmal. Most egészen belemelegedtem, s félbe kell szakítanom.
– Csak amiatt?
– Hát nem elég ok az?
– Nem bizony. Itt egy áldásos munkálkodást hagy abba, melyet nem képes más ember elvégezni. S miért hagyja itt? Semmiért!
– Muszáj.
– Hiszen az egész kerület szereti.
– Nem úgy van az. A kerület olyan, mint egy kert. Mihelyt kifordulunk belőle, mindjárt megnő benne a dudva. Néha pedig a szomszédok konkolyt is vetnek bele. El kell odamenni koronkint s kigyomlálni.
– Majd kigyomlálhatja máskor!
– De nem addig van. Hallotta-e ön már azt a dinnyés gazdáktól, hogyha egy táblába dinnyét ültetnek, a másikba tököt, nem a tök lesz jóízű a dinnyétől, hanem a dinnye lesz rossz ízű a töktől? Hirtelen kell mindent eligazítani.
———————————————————
Ezen épületes beszélgetés után igazán kíváncsi voltam a szegedi beszámolóra, hogy talál-e majd Herman konkolyt a vetése között?
Elment, el is mondta a dikcióját, szörnyen tetszett, nagy lelkesedést idézett elő – írják Szegedről.
Hanem amikor aztán elmondta a horvát dolgokat, elmondta az antiszemita ügyben a magatartását közhelyeslés között, s mikor végre punktumot csinált az előadásában, s éljenezni kezdték, egyszerre csak előállott Börcsök Sándor uram őkelme (aki nem tudja elfelejteni, hogy a követjelöltség ízét már megkóstolta), hogy jól van jól, de hát azt szeretné még ő tudni, mi a tisztelt képviselő úr nézete a borhamisítás tárgyában?
– Igen, igen! Halljuk a borhamisítást! – kiálták némelyek. – Úgy van, ez a fő!
…Igaz is, ettől függ a népnek jóléte.
Herman megértvén, miről van szó, megérté azt is, honnan jön a kardcsapás!
– Megfelelek erre is, tisztelt választó polgárok! – szólt nyugodtan. – Hanem előbb én intézek egy kérdést Börcsök uramhoz.
– Tessék.
– Nem járt itt azóta Szalay Imre képviselő úr?
– De bizony, itt járt – feleltek többen.
– No, hát jól van, mindjárt gondoltam. Mert ez az ő stílusa. Nekem, tisztelt választó polgárok, az a véleményem a borhamisításról, s általában minden élelmi és iparcikknek a hamisításáról, hogy az történjék nálunk is, ami Angliában.
– Halljuk, mi történt Angliában?
– Az, hogy ott kémiai intézetek vannak, ahová mindenki elviheti az általa vásárolt cikket, s ott az illető hivatalnok ingyen tartozik vegyelemezni, s ha kisül, hogy hamisítva van az illető élelmi cikk, elárusítóját megbüntetik, boltját bizonyos időre becsukják, egy fekete táblát függesztenek rá e felirattal: »Itt hamisított portékát árulnak«.
– Helyes! Éljen!
– Önök tehát megnyugosznak abban, hogy emellett legyek a parlamentben?
– Mi is azt akarjuk!
– Csakhogy figyelmeztetem Önöket, hogy akkor, meglehet, a Szalay Imre pincéjéről sohase megy le a fekete tábla.
*
Így folyt le a Herman beszámolója, ha ugyan nem pusztán folyosói anekdota az egész dolog.
Mert nem lehet az, hogy a Szalay Imre bora ne legyen igazi, nemes nedv, mikor ő maga olyan eleven, tüzes tőle!
