JÓKAI MÓR SZÜLETÉSNAPJA
JÓKAI MÓR SZÜLETÉSNAPJA
Nemzetünk e hazában élő legnagyobb fiának és a legnagyobb írónak születésnapja van.
Ma ötvennyolc éve, hogy őt az isten a kis magyar nemzetnek ajándékozta, talán tévedésből ennek, mert bármely nagy országban csodafényes alakká tenné őt lángelméje, és mégis talán szándékosan, hogy hozzá illő legyen a többi óriásokhoz, kiket a század közepe nemzett nekünk!
Derék század volt! Nagy adósai leszünk örökké!
Ki tudja még, hogy fordul: de bízni kell. Egy dolog bizonyos. Amit ideadott, vissza nem veheti már. Amit még el nem hozott, elhozhatja.
Jókait még fiatalon találta az ötvennyolcadik év. Ez a mi legnagyobb javunk, amit ma átérezni illő.
Az évek megkímélték eddig, csak a haját vitték el: de neki nem volt a hajában semmi ereje.
Ragyogó jókedve, szívének derült fénye, melege, tollának aranyos csillogása, lelkének szilaj röpülése mind megmaradt.
Mit kívánjunk neki?
Örökéletet? Megvan az már neki réges-régen.
Nyugodalmat? No iszen az kéne még. Csak hadd járjon-keljen ő folytonosan az önalkotta világokban, az ő fényes városaiban, idilli falvaiban, azok között a délceg hajadonok, páncélos hősök, csodálatos honszerelmű daliák között, akik mind olyan ragyogók, szemkápráztató fényességűek, olyan jók és szelídek, olyan marconák és vakmerőek, aminőkről csak az álmodhatik, aki bennünket ösmer, s hibáinkkal, erényeinkkel együtt szívére zárva hordoz, s onnan kölcsönözi nekik a színeket.
Mit kívánjunk mi Jókainak? Azt, hogy sohase unjon meg minket. S ne azt nézze, hogy mit beszélünk, hanem mit érzünk.
Ne legyen neki keserű azok szava, akiknek a politikai torzsalkodásokban eljár a szájuk. Hiszen mi is az ellenzékkel érzünk testestül-lelkestül, s ha benne vagyunk a harcban, vagdalkozzunk ide-oda, nem nézve sokszor kit ér a kardél, de jól tudjuk, hogy aki Jókai Mór történetét meg fogja írni talán kötetekben egykor, az azt két sorban is oda fogja tehetni jegyzetnek valahova: »Egyébiránt képviselő is volt, s a Tisza-padokban foglalt helyet mint egyik vezéregyénisége az akkori kormánypártnak«.
Hogy ezért a két sorért – mert igazán csak erről a két sorról van szó – nem érdemes annyi lármát csinálni, illetlen dolog minduntalan babéraihoz nyúlni, az bizonyos.
De hát az emberek gyengék, a legjobbak a leggyengébbek, s akit a rajongásig szeretnek – mert a szeretet is nagy zsarnok – attól azt kívánjuk, hogy olyan legyen, aminőnek ők képzelik.
Márpedig Jókai nem lehet olyan, aminőnek minden ember akarná a saját gusztusa szerint, ha csak millió alakot nem tudna felvenni.
Legyen ő hát csak olyan, amilyen. Se gyengébb, se erősebb, se jobb, se rosszabb.
S ha már én meghagyom, hagyja meg az idő is olyannak, amilyen, most még legalább negyven esztendeig.
