GRÓF FESTETICS GYÖRGY
GRÓF FESTETICS GYÖRGY
Az »Andrássy-minisztériumnak«, melyet a »nagyok minisztériumának« szeretünk nevezni, mert ott majdnem a legfényesebb nyolc név van koszorúba szedve azon időkből, egyik tagja ismét a ravatalon fekszik. Nem a legnagyobbak közül való, de nem is a legutolsó. Azon a bizonyos vonalon esik túl, ahol már nincs mértékünk, ahol csak a képzelődés kicsinyít vagy nagyít már. Mert mind jelesek voltak ők, kapacitások, karakterek, hazafiak, gentlemanek gyanú nélkül, tiszták és ragyogók, semmi, de semmi közönségeset nem találhattunk bennök.
Most már távolabb esnek… sokkal távolabb, és elmúlt a nimbusz is, mely a piros székeket övezte akkor, és az alkotmányos élet azóta igen sok embert fogyasztott el (mert a parlamentarizmus ezekkel táplálkozik, s némelykor igen jó étvágya van), egyszóval a »maiak« miatt más szemmel nézzük azt a nyolc arcot azon a képen, melyet akkor igen sok szobában akasztottak fel Magyarországon ékességnek, aranyozott keretben.
Az aranykeretek megkoptak, a rózsaszínű köd szétfoszlott, sokat elfelejtettünk, amire emlékezni illenék, és sokat megtanultunk, amire nem lett volna szükség, hogy tudjuk.
De a halál nem felejt… eljön, s ezek a régi ismerős arcok egymásután megjelennek mégegyszer a képeslapokban, átvonulnak onnan emlékezetünkben, tanuságokat hagyva itt.
Nem tart már sokáig ez se. Még csak a fele maradt itt a nagy névsornak, s most ez a fele is meg van kezdve Festetics György halálával.
Eötvöst csakhamar követte Mikó Imre, majd Wenckheim Béla következett s kevés vártatva Gorove István. Csak hárman vannak még életben: Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és Horváth Boldizsár.
Festetics György, kinek elhunytát gyászoljuk ma, a nagy Festetics Györgynek, a keszthelyi Georgikon alapítójának unokája. Életrajzi adatait lapunk múlt számában közöltük, de méltatása még ezzel nem lehet kimerítve. Sokkal nagyobb, díszesebb helyet foglalt el ő közéletünkben, mintsem egykönnyen napirendre térhetne fölötte a közvélemény, mely egyedüli igaz koszorúzója az érdemeknek.
Szerény, igénytelen ember volt a saját körében, ki sohasem tolakodott előtérbe, hiúság nem volt benne semmi. Minden dologban higgadt, megfontoló és korrekt.
Az első miniszteriumba is csak Andrássynak a legnagyobb rábeszélésére lépett be. Sokáig szabadkozott, hogy ő nem érzi magát képesnek egy ilyen állást betölteni. Mikor pedig elvállalta, mindenben félénk óvatossággal járt el, s úgy, hogy tán ő volt az egyedüli, ki soha semminemű megtámadásoknak nem volt kitéve sem az országgyűlésen, sem a sajtóban.
Hazafiasságát igen jellemzi az, hogy nagy óvatossággal bánt a reszortjába tartozó kitüntetésekkel. Például igen nehezen volt rávehető, hogy azokat a mágnásokat, akik az osztrák éra alatt kapták a kilencágú koronát, magyar grófi rangra ajánlja.
Még szebb vonás benne, hogy igen gyakran jegyzé meg kedvetlenül minisztertársainak:
– Sajnálom, hogy elvállaltam a tárcát. Lássátok, én alattam lett az olyan jelentéktelen. Ha más, erősebb ember kezdi vala, nem zsugorodik ilyen kicsinyre. Mert sok függ a kezdettől.
Meglehet, hogy igaza volt, de alig hihető. Később e tárca jelentősége még inkább csökkent, s az elő időkben, midőn a király és a nemzet közötti érintkezés még mézesheteit élte, nem kis fontosságú dolog volt, hogy egy olyan finom, nemes, minden ízében előkelő alak egyengesse ki a támadó differeciákat, s eloszlassa a hidegségnek utóízét.
Festetics Györgynek nagy része van a kibékülés megteremtésében. A Deák-politikának egyik buzgó híve és támogatója volt, s ahol kellett, készen volt minden áldozatra.
Festeticsről mondta egyszer: »Az ő erszénye és szíve mindig nyitva van, de ő magát gyakran szeretné tőlünk elzárni.«
És ez jellemzi őt. Valóban őróla nem jegyezhetünk fel sem apróságokat, sem adomákat, mint más nevezetességekről. Ritkán szállott le a mindennapi élet szereplői közé, de nem azért, mint hajdan Szemere, ki mindig koturnusban szeretett lenni, hanem azért, mert disztingvált nagyúri természete meg nem szívelte a tágabb körben való mozgás izgalmait. A népszerűséget nem kereste, nem adott rá semmit, az elismerésben nem volt öröme, s mindent kötelességből tett. S ezt a kötelességet nevével vélte örökölni. Ez elől sehol se tért ki.
Dacára azon fényes pályának, melyet befutott, dacára annak, hogy mindig annál az asztalnál ült, ahonnan a történelem íródik, hogy számos főméltóságot viselt, neki magának alig van története. A magánember oly kevéssé látszik benne, hogy szinte még ezután kell fölfedezni milyen volt ő.
Ritkák az ilyen jellemek ma már, s habár nem hangzik fel életükben milliók tapsa s haláluk alkalmával nagy fájdalomjaj, de a gondolkozó ember mélyen, nagyon mélyen él tudja siratni e klasszikus alakokat, akik még fehér márványból vannak vésve.
Legyen áldás porain, s porhüvelyét elhagyott lelke, mely útközben találkozott a testvéreével, maradjon köztünk, a mi főuraink közt, s ébresztgesse bennük azokat az alvó ösztönöket, melyek azt diktálják, hogy akiknek ad a haza, azok is sokat adjanak a hazának. Hogy lehetnének azok gavallérok, akik annyi javakat ingyen fogadnak el?
