HALOTTAK NAPJA
HALOTTAK NAPJA
Ez az egyetlen nap az övék, akiknek az örök nap süt.
Ilyenkor az eleven város kizarándokol a város előbbi lakóihoz, a holt városba, ahol az a szó van felírva: »feltámadunk«.
Sohasem bírom megérteni, miért bíztatják a halottakat azzal, hogy »feltámadnak«. Hátha azok éppen emiatt nem alhatnak ott békén? Mert ki tudja, akarják-e ők azt?
Mindenki kedveseihez siet ma, azokhoz a legkedvesebbjeihez, akikben már nem fog csalódni. Fogat fogat urán robog ki a Kerepesi úton. Viszik a gazdagok a koszorúikat. Fekete ruhába öltözött hölgyek ülnek az üveg alatt. Ennek a napnak a fekete ruha a divatja. Apró gyermekeit viszi ki az apa: azok vidám mosolygó arccal kocsikáznak a mamához. Nem értik meg szegények, hogy mi az!
A kevésbé gazdagokat egyszerűbb járművek szállítják. Omnibuszok, lóvonatos kocsik, amelyeken ott az új tábla »Ludoviceum – Kerepesi sírkert«. Csupa szomorú arcú nép tömi meg a kocsikat. Ezek igazán gyászolni mennek. Hát még azok, akik gyalog tódulnak ki a széles Kerepesi úton? Egész családok, gyermekek az apjukkal, anyjukkal a gyermekek nagy koszorút cipelnek felváltva, hogy mindenkinek jusson a teherből. Ezek már értik, hogy hová és miért mennek. A kis testvér sírját megkoszorúzni.
Messze az egész vonalon mindenütt koszorúkat árulnak öreg asszonyok, szegényes kalmárok, kinek-kinek az erszényéhez képest. A gazdagok fájdalma drága eleven virágokból van fonva, a szegényeké papirosból.
Csodálatos, hogy ez a tarka tömeg, mely vígan sürgött-forgott még tegnap az utcákon nevetgélve, nyájasan köszöngetve tele életkedvvel, fürgeséggel, ma olyan bánatossá alakult, hogy a mosolygó őszi napfény, mely a halottas koszorúkat megélénkíti, szinte bántónak, illetlennek látszik.
Minden oly szomorú, mélabús… Hát még odakünn a temetőben! Az ezer meg ezer egymás háta mögül előkandikáló kereszt, melyeknek egyforma volta a halál unalmas egyhangúsága. A hideg, kimagasló kövek és obeliszkek, köztük itt-ott a sárgult levelű fák, melyeknek gallyai az őszi szélfuvallatban kísértetiesen összezörögnek, és a feketébe öltözött összes tömeg, mely ellepi a halottak csendes hazáját.
A szív itt összeszorul, az elmét és a szívet lehúzzák ezek a rögök a mulandóság eszméjéhez. Itt nem lehet egyebet csinálni, mint csak igazán őróluk gondolkozni, őróluk, akiknek már semmi bajuk sincs.
Szülő gyermekéhez siet, nő a férjéhez, férj a nejéhez, gyermek a szülőjéhez. Mindenkinek van itt valakije. Mindenki emlékezik és sír. A leeresztett fátyolok átnedvesülnek a könnyektől, az erős férfiak kevély dereka megtörik. A lámpák kigyúlnak a síron. A rokonok odatérdelnek. Vajon tud-e az erről valamit, aki lenn van? Nekik úgy tetszik, hogy tud.
Olyan is van, aki csak kíváncsi bámulónak megy ki, s ez érzi magát a legelhagyattabbnak. Hiszen az is még valami, akinek a föld alatt van valakije! De hát akinek senkije sincs, se ott, se itt.
Mert van olyan is, aki csak azt a tanulságot meríti, mikor végignéz az impozáns bús képen, a fényben fürdő sírokon: hogy »ezek valaha mind benn a városban laktak, és pirosan, életkedvvel járkáltak az utcákon, s olvasták a lapokat a kávéházakban, és most mind itt fekszenek némán, mozdulatlanul. És azok is, akik most eljöttek ide látogatóba, mind idejönnek feküdni apródonkint hozzájuk…« A halál nem elválás, hanem a feledés a halál.
Itt van az egész város: öregasszonyok, szépasszonyok, főurak, gavallérok, proletárok, szerencsétlenek, boldogok, szerelmesek, uzsorások és adósságcsinálók, s ezek most mind olyan egyformák. A gavallér ajkán megfagy a bók, a szép asszony nem tud kacsintani a szemével, az úr nem biggyeszti el ajkát kicsinylőleg, az üzletember nem fürkész adósai után. Búbánat, megalázkodás, magábaszállás van minden arcon.
A halál egyenlővé teszi az embereket. Őnála (s csakis őnála) ez a törvény. Ha az ő birodalmába lépnek, úgy látszik, még az élőkre is ránehezül súlyos paragrafusa.
