SZEGEDI KÉPEK
SZEGEDI KÉPEK
Szeged nemcsak az Alföld fővárosa ma, hanem Budapestet kivéve legnagyobb, legszebb az egész országban. Pedig a mostani Szeged úgy van építve, hogy tulajdonképpen csak vázát képezi egy leendő Szegednek. A jövendő fejlődésnek talán kelleténél is nagyobb tér van hagyva. De eltekintve ez üres telkekben, szabadon hagyott terekben kifejezett vérmes reményektől, (melyeknek teljesedése sem lehetetlenség) az építkezés a lehető legcélszerűbben vitetett keresztül.
Szeged hasonlít a kókuszdióhoz, legelőször jön a gubáncos burok, ezek a nagy körúton inneni mindenféle apró házak, azután jön a héj, ezek a kis körúton inneni már városias épületek, s végül jön a színe-java, a kis körúton belüli paloták, vagyis régi elnevezés szerint a »Palánkváros« Egyszóval Szegedben a fényes város mintegy el van burkolva, először egy kis város által s azután egy falu által körös-körül.
De azért a látkép mégis impozáns. A színház és a körülötte levő paloták, a szép penészfedelű városháza s a régi jó reáliskola már messziről mutatják, hogy bent a legközepén mi van. Az újszegedi népkertből nézve pedig vetekedik a látkép Budapest bármely legszebb részletével.
Tisza Lajos mindenben jó ízlést tanusított, de legszebb volt tőle, hogy a szegediek ős építkezési módját megtartotta. Az ő magyaros motívumaikat nem dobta el, hanem összeszedte, s egyetlen mintaházba öntötte bele, amit ő maga rajzolt. E kis magyaros házak, melyeknek padlásszáján még a piros kukoricacső is kilóg, mint egy nyelv, s melyeknek ereszét paprikakoszorúk övezik hullámosan, a legérdekesebbek. Különösen a »Délibáb utcá«-t teszik kedvessé. Nagy házakat mindenütt találunk, s ezek az egész világon egyformák, hanem ilyen »Délibáb utcá«-t csak Szegeden lehet látni.
Szeged lakóihoz jobban is illenek ezek, mint a tükörüveg-ablakú paloták; mert bizony gyakori eset, hogy ilyen palota első emeletén szűrös, mándlis emberek laknak, s a tükörablak a verőfény ellen az »anyjuk« ócska kötényével van jól-rosszul befüggönyözve, ha pedig kitörik az »úri üveg«, újságpapirossal lészen pótolva.
Egy kicsit idegenszerű, ha ott járunk, az, hogy minden ház új még. Barátságosabbak, nyájasabbak volnának a barna falak.
Meglesz különben az is. Azt majd megcsinálja nekik az idő ingyen.
Az itt ma bemutatott kép a felső körtöltés felől ábrázolja a várost, s ott látható még az alföldi városok híres szélmalmaiból is egy példány.
Biz az nem valami mutatós város innen.
…Hanem csak tessék aztán beljebb menni!
*
Második képünk a királyi lakosztály belsejét mutatja.
Őfelsége lakását a városi bérházban rendezték be, mely egy emeleti híd által van összekapcsolva a szép ódonstílű városházával. A lakás egészen úgy volt elkészítve, hogy őfelsége azt hihette, Bécsben van, ottani termei voltak kopírozva nagy ízléssel és művészi gonddal.
Valaha az oligarcha urak, ha király vendégük volt, azt tették, hogy azokat a szobákat a felséges személy távoztával becsukták, semmit azokban meg nem mozdítva, vetetlen ágy, melyből a király vagy királyné kikelt, a félig kiürített pohár, melyből ivott, a szappan amellyel mosdott, az mind úgy maradt kevély emlékül az utódoknak.
A demokrácia másképp tesz.
Mikor a király kedden éjjel elutazott, másnap, szerdán elárverezték a szobákban levő holmit: jusson belőle mindenkinek. És ezzel mindenki jusson közelebb a királyhoz.
A holmik között, melyeknek értékét derekasan verte fel a lojalitás, volt két névjegytartó is, az egyiket Horváth Gyula, a szentesi kormánybiztos vette meg.
A névjegytartó alján az új birtokos két arcképet is talált. Eszményített női alakok voltak: királyi szemnek is tetszetős látvány mind a kettő.
Egy polgárias kinézésű öregasszony, ki szinte ott settenkedett a licitánsok között, kíváncsian kérdezé:
– Ugyebár ezek az őfelsége leányai, kérem alássan, mert hogy kettő van, azt mondják.
– Nem biz az, lelkem. Ezek csak úgy ki vannak gondolva. Hát látta-e a királyt, jó asszony?
– Láttam bizony, kérem alássan, színről színre.
– No, az derék.
– Megnéztem, meg én, mert hát tetszik tudni, úgy vagyunk mi ketten, hogy ő is öregecske, én is olyanforma korácsú volnék, istennek az ő jóvoltából, már csak odatolakodom, mondok, mert hátha sose találkozunk már egymással.
E kis párbeszéd is híven tükrözte vissza nemcsak a szegedi nép egyszerű naiv észjárását, hanem a király iránti ragaszkodást is.
*
Az összes ünnepélyek között, melyeknek bőviben voltak a szegediek, a legérdekesebb volt a szegedi népünnepély, mely ezernyi meg ezernyi néptömeg előtt folyt le.
Megjövendölte azt a felsővárosi barát ezelőtt száz esztendővel, hogy jön még olyan nap, amikor három vasárnap lesz egyvégben.
Ez volt a második vasárnap hétfőn délután.
Ünnepi ruhában tódultak ki a népek az új hídon át, a megszépült népkertbe, hol különféle tarka csoportok tárták szeme elé őfelségének a szegedi népéletet. A svájci stílű kioszk-teremben kékselyem huszárkákba öltözött leánybandérium táncolt, melynek méltó párja volt a férfibandérium, hetyke daliás legények mintájára a hajdani szegedi »polgárőrség«-nek régi hadviselős időkből.
A kert egyik szép tisztása volt a legelevenebb. Ezt a legszebb helyet rendezték be »halász birodalom«-nak a szegedi »fissérek«. Elzárták félig hálókkal, a hálók mentében körüskörül apró halászkunyhókat építettek.
A kunyhókban minden megvolt, éppen csak a Tisza hiányzott hozzájok. De az se folyik valami nagyon messze: ha nem volna úgy összezsugorodva most, ide hallatszanék a locsogása…
Mondom, a kunyhók be voltak bútorozva módosan. Nagy hálók, kis hálók, szigonyok, serpenyők, fakanalak, bográcsok felaggatva a kunyhó homlokára.
A tűz is ott lobogott mindenik előtt, halászok forgatták nyárson a harcsát, a durbincsot, vagy az Ilonka-keszeget meg a »szalmán telelt« halat. Ez ti. a legsoványabb halfaj.
Míg ellenben a másik meg a harmadik kunyhó előtt bográcsban rötyögött a paprikás, kecsegés fehér husa úszott a téglásszínű lében, szürke párákat eresztve a tündöklő őszi napsugárra, mely a párákból legott szivárványt hevenyészett.
Egy öregebb halászmester, aki latin iskolákat is járt valaha, sorba megkóstolgatta a híres eledelt, s ahol meg volt elégödve, műértőleg mormogá annak a századok által szentesített összes tulajdonait:
– Istud paprikás habet colorem, odorem et saporem!
Képünk (Kimnach László rajza) azt a jelenetet veszi, mikor őfelsége a népünnepélyen megjelenve, elvegyül a nép közé, s tán éppen magát a latinizáló öreg halászt szólítja meg, ki most már színről színre elmondhatja őfelségének: »miben áll ez a dolog, mert a miniszterek csak a szárazfölddel bibelődnek, pedig hát a vízben van, ami van«.
