A SZÁZÉVES BÁRÓ
A SZÁZÉVES BÁRÓ
(Báró Podmaniczky János)
Azt a bolond mondást is kitalálták már, hogy az ember a bárónál kezdődik, pedig az nem olyan fontos, hogy hol kezdődik az ember, mint az, hogy hol végződik. Az az igazi ember, aki a százévnél végződik. Mert konstrukció kell hozzá s józan, mértékletes élet, hogy az embernek olyan jó kontraktust adjon a halál az itt maradásra.
Hát még úgy élni ezt a száz esztendőt, mint báró Podmaniczky János, vígan, derült napfényben folytonosan, szeretve, tiszteltetve, fiatalon. Mert fiatal maradt János báró örökké, s hogy még a százévet is hárommal szerezte meg neki a gondviselés, egy csöppet se látszott csodálkozni rajta. Mintha úgy kellene annak lenni. Azon csodálkoznék ő csak nagyot – ha még lehetne csodálkoznia – miképp lehet az, hogy ő meghalt.
Pedig meghalt ma reggel hét órakor rákoskeresztúri kastélyában. Emlékezetes patriarkális alak volt, tele humorral, mely kedélyét mindvégig bearanyozta. Sok eredeti tulajdonságai voltak, de nem az excentrikus különc emberek közül való volt, hanem csak az eredetiek közül.
Már magában véve is unikum egy olyan ember, aki a napóleoni hadjáratokról csak úgy beszél, mintha tegnap lettek volna, s aki már egyetlen kortársat sem lát maga körül, s a mostani aggastyánokat csak tacskóknak nevezi: »Gyerek az még, hányszor megpacskoltam fiatalabb koromban«.
Mikor gr. Károlyi István meghalt, akit nagyon szeretett és tisztelt, részvéttel kiáltott fel:
– Szegény Pista! De hát mi baja történhetett?
Minden ízében típusa volt nem a magyar mágnásnak, hanem a magyar nemes úrnak, azzal az egy kivétellel, hogy elvei egészen mások voltak.
– Egy magyar nemestől nem kívánok többet – mondogatta –, mint azt, hogy vagyonát el ne költse.
De ha nem is kívánt többet, ő többet tett, mert aránylag kis vagyonból nagyon szép birtokot szerzett össze.
Fösvénységgel vádolták, de igaztalanul. Jótékony célra sokszor adott és mindig sokat. Csak magára költött nagyon keveset.
Akik szemére vetették, hogy fösvényül él, azoknak készen volt a felelete:
– Nem nobilis dolog jól élni, tudva, hogy unokái koplalni fognak. Én nem vagyok annyira önző, hogy családomra ne gondoljak.
Régebben tevékenyen részt vett a közügyekben mint Pest városi képviselő s mint Pest megyei bizottsági tag. De már jó ideje, hogy visszavonult mindentől, s csak a lapokból olvastatta magának a világ folyását. A legutoljára Beniczky Ödön választásánál élt szavazati jogával, s elment Gödöllőre.
Hítták is ebédre mindenfelé:
– Megálljuk csak – szólt –, megkérdezem előbb, hogy hát a többi választók mit ebédelnek.
– Szalonnát.
– No, hát akkor én is azt eszem.
Legkülönösebb tulajdonsága az volt, hogy az általa lakott szobákba senkit sem szeretett beereszteni.
Egyszer ötven év előtt egyik szobájában ebédelt, sült csirke s bor állt az asztalon, mikor jelenti neki a cseléd, hogy tűz van.
Felkelt, becsukta a szobát, s ötven esztendeig volt becsukva. Tavaly találták meg ott a sült csirkét meg a bort.
Birtokait úgyszólván maga kezelte, csupa olcsó gazdatiszteket tartott, néhol csak parasztgazdákat.
Sorba látogatta a birtokrészeket, s mindenütt így vált el a cselédségtől:
– E napokban megint eljövök, fiam.
Úgy tudta intézni, hogy minden birtokán minden órán várták az öreg bácsit.
Mire ő kedélyes ravaszkodással mosolygott:
– Aki urát várja, az nem csal.
Humánus ember volt, sok kedéllyel s ment minden gőgtől.
Valahol Bács megyében egy rég elszakadt Podmaniczky egyik sarja, egyszerű parasztember hihetőleg mások rábeszélése folytán fejébe vette, hallván a Podmaniczky bárók hírét, hogy őneki azoknak a nagy birtokaiból rész dukál, s megindult egy tarisznya irománnyal megszerezni a háromszázesztendős jusst.
A Podmaniczkyak persze kinevették, s elutasították a szegény, egyszerű jó bolondot, de ő nem csüggedt, s megpróbálta Podmaniczky Jánoshoz is bekopogtatni.
János kihallgatta szelíden, türelmesen, s aztán így szólt:
– Tehát kend is Podmaniczky?
– Igenis, méltóságos uram! És kívánom…
– Ne kívánj semmit, kedves rokon – mondá mosolyogva János úr –, mert kaparj kurta, neked is lesz. Vagyont hát nem adok kegyelmednek, mert azt én magam szereztem, de a famíliába beveszem kegyelmedet. S úgy teszek kegyelmeddel is, mint más rokonommal. Valahányszor idejön kend a saját alkalmatosságán, mindig szívesen látjuk kegyelmedet, s elköltjük együtt tisztességben, amit a szakácsné főzött.
Úgy is lett, a bácskai paraszt Podmaniczky fel-feljárt Keresztúrba látogatóba, s mindig nagy rokoni »piatiká«-t rendeztek együtt (a báró piatikának hítta a dínomdánomot). Még a cigányt is elhívatta néha ilyenkor, mert a cigánynóta volt az egyedüli szenvedélye és a lónevelés.
Az a különös szokása volt e tekintetben, hogy a nyolc-kilenc éves lovakat is csikóknak tekintette, s csak azután engedte őket befogni.
– Aki korán húz, korán dől ki.
Haláláról sokan fognak mély részvéttel értesülni. S különösen a rákoskeresztúriak gyászolhatják igazán: valóságos atyjuk volt mindenben. Szidta, »mustrálta« őket, de megsegítette, ha bajuk volt.
