A VIDÉKI ÚJSÁGOKNAK
A VIDÉKI ÚJSÁGOKNAK
Az ember igazán hiába csinál magának akármilyen politikát. Mindig okosabb emberek, akik kijátsszák és kiparírozzák a griffjeit.
Hát énnekem van meg az a szokásom, hogy mint mikor a csizmadia kaszálni megy, leveti az ezüstgombos mándlit, s még a haját is másképp választja el: az újságunkba mindig álnévvel írom alá cikkeimet.
Közönségesen a »Scarron« nevet használom. De nem valami hivalkodásból, mert az a Scarron úr valamikor igen jeles író volt, s éppen nem érdemli meg, hogy a becsületes nevét tönkretegyem. Eleget meghurcolta már azt akkor a felesége. Nem én választottam azt, hanem valamelyik redaktor sózta rám, s úgy rajtam száradt azután.
Kímélem is, amennyire bírom, a gyengébb, fogyatékosabb magzataimat már a »Pluvius« névvel jelölöm.
Megjártam már ezzel is.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem:
– Nem tudja ön, kérem, ki az a Scarron a Pesti Hírlapnál?
– Én vagyok az – szóltam kényelmetlenül.
– Meglehetős dolgok – mondá ő –, többnyire elolvasom. – De hát az a Pluvius vajon ki lehet?
– Az egy vidéki ember, nem is tudom, hogy hívják – hebegtem pironkodva.
– Vidéki ember? – rikkantott fel az ismerősöm. – Tudja-e, uram, hogy az nagyszerűen ír? Az aztán valami, uram!
Ebből pedig az a tanuság, hogy az ember sohase tagadja meg a magzatait, ha púposak, ha vakok, görvélyesek, ha sántítanak is: mert sokféle a gusztus, sohasem lehet tudni, kinek melyik tetszik közülök a legjobban.
Ebből kiindulvást nyugodtan tűröm, hogy a vidéki újságok két esztendő óta kinyírják a pesti újságokból a tárcáimat, elbeszéléseimet, s megutáltatják azokat velem, mert mire már a királyhágóntúli lapokból elém kerülnek, az a processzus egy esztendeig tart, s nekem mindennap látnom kell ezalatt más-más betűkkel »A rossz matériá«-t, »A brézói ludak«-at, s nem tudom még mit. A kiadóm is csudálja, ha annyit látja, s így okoskodik: »Ezt én még egyszer lenyomtassam? Minek?« s le nem nyomtatja. Pedig éppen ez az egy lenyomtatás volna az, amelyekért honoráriumot fizetnek.
No de mindegy. Hiszen nekünk úgyis szegényeknek illik lenni. Megtűröm én még azt is, hogy a Pluvius vagy Scarron név helyett csak úgy propria auctoritate odabiggyesztik egy-egy cikk alá a saját nevemet. Hátha ők jobban tudják! Van aztán olyan cikkem is, amiről nem szeretem, ha tudja valaki, hogy én írtam, némelykor fontos okaim vannak rá, ez alá semmi nevet se írok. A vidéki újságoknak (persze azokról a lapokról szólok, akiket illet) az mindegy. Ők felrakják a leszedett címereket erőhatalommal. Bosszankodva látom egészen kinyomtatva a nevemet. De hát miért rontsam meg apró örömeiket?
Régi »Családi körök«-ben idő mohával eltakart novelláimat felböngészik, s egy-egy ilyen gyalázatos novella végigkíséri a vidéket, mint valami sírból kikelt rém. Ijedten kapom el szemeimet, ha valahol meglátom, s megborzong bele a hátam, de elszenvedtem még azt is. Soha egy zokszavamat nem hallotta senki. Mert igazságszolgáltatás van abban, hogy »amit főztél, edd meg«.
De mikor az történik velem, ami ma, hogy a Sz. Napló az aláírt M. K. (gondolom Martonfalvy Károly) betűk által félrevezettetve, egy olyan »történelmi képet« közöl a nevem alatt, amit nem én írtam, ezt már nem állom ki szó nélkül.
Köszönöm e jóakaratot, de van énnekem elég bűnöm magamnak is.
Tessék csak azt a »történeti képet«átíratni a gazdájának.
