A »TEGNAP« ÉS A »MA«
A »TEGNAP« ÉS A »MA«
Szlava! A »tót szerecsen« meglett tehát! Már kefélik alája az államtitkári széket. Az államtitkári szék pedig, minden ember tudja, éppen olyan színű, mint a minisztereké, sőt ugyanaz, mert az ember előbb lesz államtitkárrá, s csak ha megkopik, miniszterré, de a szék maga megfordítva futja be pályáját, legelőször miniszteri, s ha megkopik, ki tudja, mi a sorsa… Mondom pedig azért, mert Móricz Pál kérdeztetvén egykor Szarvason, hogy micsoda különbség van a miniszter és államtitkár közt, egészen elütő módon magyarázta meg:
– Nem más bizony, minthogy ha a minyiszter elunja az ülést a verhenyeges bársony széken, az államtitkár ül a helyire, hogy a szék soha ki ne hűljön.
Képzelem, hogy fognak a Baross kinevezésén elcsodálkozni odahaza Nyitra megyében. »Nás cslovek! Toja uzs volyacso!« fogják zengei Liptóban, Zólyomban, Turócban a kaszinókban. S megkezdődik a tót népvándorlás a közlekedésügyi minisztériumba, mert hát úgyis a tótok építették Budapestet, joggal megilleti őket, hogy már egyszer lakják is.
S aztán mi tűrés-tagadás, a közlekedés úgyis speciális tót szakma. Eddig Magyarországon kizárólag csakis a drótos és üveges tótok közlekedtek Európával.
Hanem félre minden tréfát, egyet meg kell adni Tiszának, azt, hogy méltányolni tudja a tehetséges embereket mindenféle melléktekintetek nélkül. Baross Gábor komoly törekvésű, mozgékony, eszes ember. Megérdemli az államtitkári széket is, nem ugyan a saját erényei miatt, hanem a mások fogyatkozásainál fogva.
Valahányszor azt látjuk, hogy érdemes fiatalember gyorsan emelkedik kiváló állásokra, könnyedén megelőzve kortársait, sőt az öregeket is, mindig örülünk rajta, mert ez a »szamárlajtorja« uralmának gyengülését jelenti.
*
De még Barossnál is barosabb dolog, hogy a szegény Odescalchy Artúr azzal az eltökélt megadással ment ki, hogy őt a bukovinai kormány legalább is be fogja záratni. S el is látta magát mindenféle óveszközökkel erre nézve, elbúcsúzott rokonaitól, barátaitól, megcsinálta a végrendeletet, és útlevelet váltott.
– Mert félek – mondá –, hogy engem ott agyonütnek.
– Ne félj semmit. Ha bajod esik, megbosszulunk.
Barátai elkísérték, meg is siratták, kíváncsian várván a következményeket.
S íme mi lett a következmény? Az, hogyha behozza Bukovinából a magyarokat, jó lesz, ha most meg már a bukovinai hatóságtól vált útlevelet (mégpedig legcélszerűbb lesz valami oláh névre), hogy itthon a mi hatóságunkkal ne essék valahogy komoly baja…
Egy bécsi tekintélyes politikus kóválygott a minap itt Budapesten, aki keserűen panaszkodott több helyütt, hogy az mégis skandalum, Tisza kormányozza az egész Monarchiát… Csak már ez a Tisza ne lenne…
Mintha hájjal kenegettek volna bennünket. A nemzeti elbizakodás könnyen hiteti el a magyar emberrel az ilyen nagyításokat. S szinte kedve lenne szegre tenni az ellenzéki sarukat. Úgyis kezdik már letördösni azokról is a sarkantyúkat.
Hanem szerencsére nem soká vannak a csizmák a szögön, íme kitűnt most, miképp ualkodik hát Magyarország a Monarchia mindkét felében.
Úgyhogy mindig ő kénytelen engedni, még az olyan dolgokban is, amelyek »nekik« kevésbe kerülnek, de nekünk nagyon sokat érnek.
Az embernek az ilyen uralkodás hallatára önként eszébe jut, a Jókai holnapi verse a »Nemzet«-ben a mesés koldus királyról, aki a fantáziájában uralkodik, de még az s igazibb uralkodás!
*
Egyébiránt a csángó ügyben még nem lehet kimondani az utolsó szót. Mert semmi esetre sem szabad elfelejteni, hogy ennek az egész ügynek van praktikus oldala is.
Egy tekintélyes ember eddig nagy hévvel védte a csángó ügyet, mikor azonban a tömeges behozatalig jutott a kérdés, összeráncolta a homlokát…
– Bizony nem tudom – mondá – magam sem, mit kellene csinálni olyat, ami nekünk is, a csángóknak is jó legyen.
Mert mikor a behozatalról van szó, akkor nem lehet csak annyira mennünk, hogy »gyertek hát, no«, hanem azt is hadd lássuk, hova jönnek, és »mire« jönnek be.
Mert én csak egyszer beszéltem Kántor urammal (a múltkori csángó küldöttség egyik tagja), s őkegyelme bizony hetykén beszélt a világ dolgairól.
Kérdém tőle:
– Hát ott maguknál ugyan miféle hivatalnokok vannak?
– Hát csak olyan kapitányféle gyalogjáró nép! – felelte fitymálólag.
(Ühüm! – gondoltam magamban mosolyogva. – Ebből még a százados székely vér beszél, benne született a homályos kívánság és étvágy a dulokra és királybírákra.)
– Aztán hogy gondolja azt, Kántor uram, ha ugyan be találnának jönni?
– Hát csak azt gondolom, dicsőséges uram, hogy úgy negyven-ötven holdacskát magam is meg tudok túrni.
Ez volt a diskurzusom Kántor urammal.
És én csak annak a mondója vagyok azóta, hogy ne csak azt hajtsuk mindig: mi mit akarunk, hanem tapogassuk ki tőlük azt, ők is hogy mit akarnak. Mert a káposzta úgy marad meg a legbiztosabban, ha a kecske jól van lakva.
*
No, de ezek nem komoly dolgok. Meglehet, míg ma itt a tintába mártogatjuk a tollunkat, hogy gyenge szavakban panaszkodjunk, amiért igen lanyhán veszik az ország sorsának intézői a csángó betelepítés szent ügyét, már azalatt a miniszteri szobákban spanyolfalak mögött cirkalmazzák is a mappán a jövő »csángó vármegye« terjedelmét és határait.
