MIBŐL TEREMNEK A VIRÁGOK?
MIBŐL TEREMNEK A VIRÁGOK?
Hát mi egyébből, mint a virágmagokból. De nehogy azt higgyék, tisztelt uraim, mintha én most összebeszéltem volna valami magkereskedővel, s azt akarnám önökkel elhitetni, hogy milyen jó lucerna vetőmag kapható nála, mennyi pompás egzotikus virág és dísznövény »eredete« van ott becsomagolva a nagy zacskókban és bödönökben. Nem én, nehéz fejem van nekem ahhoz!
A saját vetéseinket, a saját kertünket is csak úgy járom, hogy gyönyörködtet a verbéna illat, elandalodva nézem a tulipánt, a kaméliákat, a nagy Marchal Nielt, de én magam nem tudom, hogy terem az meg. Amit én termesztek, azok egyszerű mezei virágok, s honnak szedem a magot ezekhez is, bizony magam sem tudom megmondani.
Pedig éppen az ilyen magokról akarok beszélni. Igaz, hogy megmondhattam volna egyenesen is, ha általában nem az lenne a divat, hogy a publikum igen szépnek tartja, ha valaki messziről kerülgeti, amit mondani akar, s egyetlen szó helyett száz szóban találja meg a gondolatot. Az asszony és a gondolat a mai korban brüsszeli csipkében jár.
Hát én bizony csak azokról a magokról akarok fecsegni, melyekből a költészeti virágok, az irodalmi művek lesznek. A tárgyakról, melyek az írók lelkében és fantáziájában nőnek, izmosodnak meg.
Nem olyan bolondság ez, amilyennek az első pillanatban látszik.
Honnan támadnak? Hozza az író magával? Nem hozza biz az, dehogy hozza. Hanem találja, vagy ráragadnak.
Mert megtörtént már velem egyszer, hogy egy igen kedves szegedi barátom, aki foglalkozására búzakereskedő, rám adta esős időben a télikabátját, s én azt elhozván, felakasztottam a ruhafogasomra, s igen hosszú ideig nem jutott eszembe visszaküldeni. Hát az történt, egy napon megdöbbenve veszem észre, hogy búzavetés van a ruhafogasomon. A kabátban mustramag volt, s az kicsírázott a nedvességben, megnőtt és kaszálni lehetett volna. Hiszen ha az isten csodát akar, még a kalamárisból is erdő nő. Csakhogy a csodák már lejártak (a kereskedői annonceokat kivéve, ahol mindég van valami bámulatrakeltő). Ma már belátunk a vesékbe – sőt még odább –, az emberek észjárásába is. Ott vannak még csak bolond vidékek imitt-amott!
De most csak azokhoz az emberekhez van közöm, akik írni szoktak, s ezekhez is csak bizonyos szempontból. Úgy találom, hogy embereim háromfélék. Akik meg tudják látni az alkalmas anyagot az életből, s azt még jobbá teszik tollukkal. Ezek a nagy írók. Azok, akik felismerik az alkalmas anyagot, de egy kicsit elrontják. Még ezek is jó írók. A legtöbb író arról nevezetes, hogy hidegen megy el az anyag között, melyet fölelevenítenie kellene, sőt – oly különös ez elfogultság, hogy – biztosra lehet fogni: ha negyvenkilenc jó tárgy állna előttünk, s egyetlen kevésbé alkalmatos, az ötvenedikhez nyúlnának.
Ezért, legalább én előttem, a legjellemzőbb az írónál, milyen tárgyat dolgoz fel vagy még inkább, milyeneket szeret meg. Nagyon fontos ez! Mert egy bizonyos ügyességet a komponálásban és az előadásban sok ember megszerezhet, ha utána van, de a jó tárgyakkal sohase lesz tisztában.
A tárgyakkal tulajdonképpen úgy van az ember, mint az, aki a lovat kereste, és rajta ült. Legalább én minden dolgomat, amit leírok, már régen tudtam azelőtt, s mikor megfogom a tollat, hogy megírjam, szidom magamat, hogy hiszen milyen régen tudom én azt már, és sohasem jutott eszembe papírra tenni.
Száz meg száz ember állított már meg abból a célból, hogy egy novella tárgyat mondjon el, nyájasan megszorongatva kezemet, hogy azt csak én tudom majd megírni… valami pompás dolog lesz abból… már két hete tartogatja számomra.
Meghallgatom, meg is dicsérem jóakaróim meséjét, de csak a köteles udvariasságból, mert még eddig sohase mondtak semmi olyat, ami tetszenék, s aminek hasznát vettem volna.
De mégis történt egyszer, valami hét éve lehet. Zimankós téli időben siettem az Athenaeum felé, midőn a tömérdek piros orr s zúzmarás bajusz közül egy ismerős csupasz alak bontakozik ki: az egyik lábára biceg egy kicsit, s a túloldali válla magasabb valamivel az innensőnél, mintha erőnek erejével a fejének akarna előlgetni… Nini, nini… a biz az én Repka Mihály barátom, akivel már féléve nem találkoztam.
– Szervusz, fiskális! – mondom, s sietek elhaladni mellette, mert bizony nem diskurzusra való idő az ilyen.
– Hó, hahó – kiált rám, a télikabátom gallérját ragadva meg. – Állj meg hát, barátja az erénynek.
– Parancsolj, kérlek.
– Ezer szerencséd, hogy találkozunk.
– Nono, mi baj van, Repka pajtás?
– Baj? Szerencse barátom, nagy szerencse. Egy olyan eszmét mondok neked, hogyha te azt megírod, halhatatlan leszel, becsületemre mondom. Ha te azt jól megírod, még talán Gyulai Pál is megirígyli tőled.
– No, mondd el hát hamar, mert sietek.
– Nem addig az hékás. Gyere a kapu alá, mert meghallja előled valaki itt kívül.
S ezzel toporzékolva, táncolva a nagy hidegtől, behívott a kapu alá.
– Hallom már, kérlek.
– Hát izé… de jól vigyázz. Ejnye…
Nagy tenyerével dühösen csapott a homlokára.
– Vesszek meg, ha nem igaz… elfelejtettem. Hát látott valaki ilyet valamikor? Kétségbe vagyok esve, barátom. Elfojt a düh!
Úgy tett a kezeivel, mintha a levegőt kapkodná, majd szomorúan mondá:
– Elfelejtettem… Milyen szerencsétlenség! – tette aztán hozzá majdnem siránkozó hangon. – De megállj, megállj csak… hopphó!
Szemei felcsillogtak, s derű öntötte el széles, csontos pofáját.
– Megvan! Megfogtalak kutya! – s összeszorította a bütykös markát. – Egy barátomnak elmondtam tegnap az eszmémet… elmegyek, fölkeresem… azonnal fölkeresem, és megkérdezem tőle. Hol leszel egy óra múlva? Várj meg kérlek ezen a helyen.
De ezt már mind csak útközben kiabálta, mert elrohant, mint a forgószél. Hosszú Deák-köpenye lecsúszott a félválláról, s amint utána röpködött, kiegyengette a havat is az Úri utca trotoárján.
Persze hogy nem vártam, de minek is? Hiszen az alkalmas tárgy már megvolt. Az első és utolsó, melyet más mondott, azazhogy tulajdonképpen nem mondott bizony Repka Mihály egy sort se! Hisz még tán mai napig is az elveszett eszméje után szaladgál, ha már azóta nem veszett el ő maga is!
Egyébiránt bocsánat, urak, hogy már eddig is Repka barátommal fárasztottam önöket. Mert tulajdonképpen nem az én kedvencemről, hanem mindnyájunknak egy kedvencéről, a szegény Tóth Edéről akartam diskurálni egy keveset.
Sokszor elbeszélgettem vele. Az embernek rendesen megvan az a hiúsága, hogy szeret hozzádörgölőzni a jelesebbekhez. Különben sem volt unalmas ember. A sok magasztalás nem rontotta el egy cseppet sem. Nem vált olyanná, mint az az írótársam, akit ha egy óráig nem dicsértek szemtől szembe, mindjárt elálmosodott. Igen jó folyékony elbeszélő volt, ha a köhögés engedte.
Volt a mi jóemlékezetű Tóth Edénknek egy érdekes darabja, amit meg nem írt. A kereskedői életből szedte össze bele az anyagot, azaz a saját életéből. Mert, mint tudjuk, Tóth Ede is kereskedő volt, mégpedig nemcsak Posner Károlynál inaskodott, hanem mielőtt odakerült volna, már megkóstolta az ingyen szentjánoskenyeret Rimaszombatban, bizonyos Kovács János uramnál, aki ha megél (ti. ha Tóth Ede él meg), ma már bizonyosan hőse lenne egy maradandó becsű színműnek.
Így azonban csak egyszerű fűszerkereskedő maradt a népszínház deszkái helyett odahaza Rimaszombatban. Isten nyugosztalja meg, ha azóta már elhalt volna, bizony hajszál híja, hogy nem örökké elevenné lett őkegyelme.
Derék magyar ember volt, és »fekete kutyának« hívatta magát: pedig nem volt egyéb fekete, se a lelkén, se a karakterében, se a boltjában, tán csak a medvecukor, mert a pörkölt kávé még barna számba megy a színek között.
Hanem egy makula mégis akadt őrajta, s ez a makula szórta el a virágmagokat, amiket a jeles költő, akkor még az Edus inas, nagy előszeretettel felszedegetett, s éppen őrölgette már a lelkében évek múlva, mikor a halál azt mondta, hogy Kovács János uram megírására már nincsen idő. Mert magunk közt legyen mondva, szörnyű mérges lehet a halál, hogy míg ő abban fárad a kaszájával, hogy az embereket pusztítsa, addig valaki nekiáll egy kis pipogya pennával, s csak úgy önti az eleven embereket.
Így nem lett, mondom, Kovács János uramból semmi, de a viselt dolgait elbeszélte nekem Tóth Ede, s most már csak az ő külön benyomásai vesztek el, de a tárgyak nem. Igaz, hogy azok értek többet!
A kereskedői nagyzolást, s a kereskedői élet humorát, komikumát akarta színpadra vinni. Egy bohókás felvonást meg is írt már, melyben szembe állítja a »fekete kutya« tulajdonosát a »fekete macska« tulajdonosával mint riválissal a másik utcasarkon. Kár, hogy e töredéket nem vették be az összes művei közé.
Amennyire egyszeri felolvasás után emlékszem, a fekete kutyáéknak gyönyörű kislányuk van, Erzsike. Aranyos név, mert úgy látszott, ennek a ragyogó szeme volt az első láng, amely rügyet fakasztott az Edus inas szívében. Az Erzsikét feleségül kéri a fekete macskáék Feri segédje, a legelső segéd a fűszerkereskedésben.
A furfangos fekete kutya azt mondja először, hogy nem adja oda, hanem aztán eszébe jut valami.
– Tudja mit, barátom, magáé a leány, ha megfelel annak, amit én kívánok.
– Akár a pokolba is elmegyek, ha a mennyországba azon keresztül visz az utam. – Így szólt az első segéd, aki románokat olvasott ember volt, amint az ebből a feleletből is kitetszik.
Mire ekkép felelt a »Fekete kutya«.
– Nagyobb dolgot kívánok én ennél magától. Menjen vissza a principális boltjába, végezze dolgait a vevőkkel, hanem három napig nem szabad egyebet mondania, csak igazat.
Jól van – a kereskedősegéd, hazament árulni, s mindig igazat beszélt három napig.
Hát mi történt? Az emberek eljöttek finom jamaicai rumot venni, mire azt mondta az öregsegéd: »A mi rumunk se nem finom, se nem jamaicai«. Ha mokkakávét kértek: – »Ez csak cikória, és fügekávé, jó uram!«
S így lőn, hogy három nap alatt mind elhagyták a vevők a fekete macskát, s mind átpártoltak a kutyához.
Nem tudom, megtörtént-e ez a tréfa valamikor, s még kevésbé tudhatom, Kovács János uram cselekedete volna-e meg, hanem annyi bizonyos, hogy az ő nyakába készült szakadni.
Azonban ami egyebet elmondok a nemzetes úrról, arra már a kezem írását adom. Mert a közvetlenség melege volt rajta, mikor a szegény Tóth Ede elbeszélte.
Kovács uram nemcsak a földiekkel mint vevőkkel állt folytonos nyájaskodásban, mely főleg a kéz dörzsölgetésben nyilvánult, hanem a kegyes égiek iránt is folyton jó modort tanusított. Minden reggel hangosan mondta el a miatyánkot a héringes hordó előtt.
»Légyen meg a te akaratod – könyörögte mély áhitattal – miképpen mennyben, azonképpen a földön is… (Te Edus, öntöttél-e téglaport a paprikába?), és add meg mindennapi kenyerünket. (Igaz, hát timsót tettél-e a kenyérbe?)«
S ilyenformán ment az egészen az »Amen«-ig.
Az Edus fiún kívül még egy inas volt a »kutyában« és három segéd, akiket nagy kordában tartott a nemzetes úr, s mikor elment hazulról egyedül vagy a feleségével, rendesen megállt az ajtóban, s így szólt:
– Mindjárt jövök!
S homloka valamennyi ránca gyűlést tartott a szömöldjei fölött.
S ezt mondta még akkor is, ha két hétre utazott el valahova. »Ebben a nyomban itt leszek, gyerekek! Addig is öntsetek egy kis spirituszt a malagára.«
Persze hogy a fekete kutya személyzete aztán minden ajtónyílásnál őt várta, s nem mert beleereszkedni a »szabadabb életbe«.
De emellett a magyaros furfang mellett talpig becsületes ember volt az öreg, ami kis nagyzolás volt benne, azt a görögösködés plántálta a vérébe.
Mindent nagyított, mert megszokta a bolti árucikkeken, s innen átvitte az életbe is. A famíliája is úgy nagyzolt, mikép ő a famíliájával. Selyemben járatta leányait, feleségét, s nagyságosnak hívatta a cselédekkel. Hogy a származása is meglegyen, kikomponálta, hogy a mesés madagaszkári királynak, Benyovszkynak valami rokona, s ehhez aztán olyan makacsul ragaszkodott, mint az előkelő vignette-ekhez a borospalackokon, melyekben lőrét árult.
Csacska volt, és szapora beszédű, mindenről informáltatta magát, és mindenben informált: csak a fivéreiről szeretett hallgatni.
S ha meg is kérdezte néha egy-egy ismerős, hogy hol lakik most a bátyja, Kovács Mihály.
– A Mihály? – mondá. – A Mihály tengerész Szegeden.
– Hát a Károly?
– A Károly? A Károly csizmadia passzióbul.
Kicsinyelte őket, hát megnagyította egy kicsit, mint ahogy megnagyított mindent.
S ez az erőszakolt nagyítás úgy vette ki magát, úgy lebegett mindenen, mint egy növekvő felhő, mely elfogja az igazi napfényt, s árnyékot von mindenre, de mindenre, a szép Erzsike arcára, a festett fekete kutyára a külső ajtón, ráül a héringes hordóra bent, s ott jár a hátamögött magának Kovács János uramnak is.
Ebben a nagyzolásban, mely nem ritka a kereskedő világban, találta fel a kis Tóth Ede azokat a virágmagokat, amelyekből egy vígjátékot akart növeszteni.
Én úgy találtam, hogy ez a tárgy alkalmas szövőszéke a szomorújátékoknak is.
