A TANÚK
A TANÚK
(Karcolat a végtárgyalásról)
Ma egész nap a tanúkat hallgatták ki.
A törvényszék színe előtt kitárult egy nagyúri ház egész belső világa inasaival, kuktáival, szobacicusaival. A lakájvilág életéből egy kis eleven kép.
A tanúk rendesen elevenséget visznek be magukkal a tárgyalási terembe. Mikor a tanúkra kerül a sor, akkor már a hallgatóság szinte rászomjazott a kacajra, mint a temetés után a szomorodott szívű atyafiság a borra. S a tanúkon mindig kell nevetni, az már törvényes szokás.
Szerencsére a tanúk közt sok a mulatságos alak. Egyik azért mulatságos, mert nagyon komoly; ha az elnök e szavaira: mit tud tanú a gyilkosság körülményeiről, az búskomor tekintettel így kezdi válaszát: »én a szomorú nevezetességű estén a Schőja kávéházban két kapucínert ittam…«, ettől okvetlen kitör a jókedv, különösen aki tudja, hogy két kapucínert akkor iszik a Schőja kávéházban az ember, ha nem telik vacsorára. Van viccelő tanú, aki az elnököt és védőket rossz élcekkel bosszantja, és megsértődik, ha nem találják jóknak. Nagyon mulatságosak a félénk tanúk, akik meg vannak győződve, hogy a törvényszék bírástól, jegyzőstől, védőstől, újságíróstól csak azért gyűlt össze, hogy őt, amint belép, azonnal megegye. Ismertem egy úri embert, aki a tanúzásból élt. Ahol valami történt, ő tüstént ott volt tanúnak: megérezte előre, hol készül valami; nagyszerű orra volt. Nagy és nagyszerű. S mindig úgy intézte a dolgot, hogy ő is szerepeljen a felvett jegyzőkönyvben.
Mikor pedig egy csinos leányfő jelenik meg a tanúk ajtajában, akkor egyszer kivilágosodik a Fortuna, s édesdeden mosolyog az egész terem. Szinte csetten a nyelve a sok törvényszéki gourmand-nak erre a csemegére, s kiki iparkodik minél szellemesebben hunyorogni a kicsike felé.
*
Ma az orvosok kihallgatását folytatták. Nem sok újat mondottak az orvos urak, csak az öreg Cserey, Mailáth háziorvosa rázta fel egyízben a hallgatóságot.
Cserey azt vallja, hogy ő reggel nem találta Mailáth súlyos, tízfontos vasbotját ágya mellett, holott mindig ott volt az.
– Mert ha az a bot ott van – szólt sötéten végignézve a gyilkosokat –, ahogy én ösmertem őexcellenciáját, ez a kettő itt (Spanga és Pitély) nem megy ki élve a szobából.
Spanga összerezzenve húzódott az őr háta mögé, Pitély pedig fanyarul mosolygott. Berecz tagadta, hogy ő tette el a botot helyéről.
– Hát ki?
Azt ő nem tudja.
Érdekes alak a Pallavicini palota házmestere: Szabó Ferenc. Jó magyar neve dacára bizony nem tudott magyarul. Dadogva beszélt, néha úgy elfogta a rettegés, hogy szólni se tudott. Mikor Bereczcel szembesítették, kettő közül nem lehetett volna tudni, ki a vádlott, ha a huszáron rabruha nincs. Milyen jó mégis az a törvénytudomány. Lelkemre mondom, én e szembesítés után a szegény portást zsinegeltetem föl, a kincstárt pedig utasítottam volna, hogy Berecz úrnak fizessen ki öt forint tanúzási díjat.
Bejött még azután három inas, akik részint terhelőleg, részint mentőleg vallottak Bereczre nézve. Spanga már nem törődik vele, mentik-e őt a tanúk vagy nem. Ő minden kérdésben a kormánnyal… illetőleg a törvényszékkel szavaz, s szinte hízeleg neki, hogy olyan derék úri emberekkel lehet egy véleményen. Akármi kérdést intéz hozzá az elnök vagy ügyész, mindenre »igen«-nel válaszol. Valóságos rabmameluk. S annak tudatában, hogy ő a hatalommal van egy »elven«, kevélyen lenézi az ellenzéki Bereczet és Pitélyt. Pályatévesztett embereknek tartja őket ezért a pártállásért.
Az inasok után jött a szépnem. Mikor az elnök odaszólt a teremszolgának, vezesse be Szokolay Laura szobalányt, minden szem az ajtónak szegeződött, s mikor a kisasszony belibegett, minden ajk azt rebegte: Pallavicini őrgróf úr szebb szobalányt is fogadhatott volna. A kisasszony nem sokkal fordította előbbre a tárgyalás kerekeit, csak a közönséget kacagtatta meg egy kicsit (amiért mindjárt megbocsátották Pallavicini őrgróf úrnak, hogy nem fogadott szebb szobaleányt). Mikor meghiteltették, az esküt naivan így kezdette:
– Én, Laura esküszöm… (Nagy derültség.)
Az elnök megmagyarázta neki, hogy a Laura név még nem elég.
– Én, Laura szobaleány esküszöm…
Ez sem volt elég, mert az elnök csak a teljes névvel fogadta el az esküt.
A kisasszonyon kívül még két hölgyhöz volt szerencsénk. László Józsefné asszonysághoz és Irma leányához. Lászlóné, Spanga háziasszonya (házmesterné a Molnár utcában) egy kis, komikus arcú asszonyka, ki Bereczet fináncnak nézte. Irma kisasszony, a leánya sikerült kefelenyomata mamájának, csakhogy az ifjúság üdeségével s gömbölyűségével ékesebben. Arca fekete, ami a szintén fekete Pitélyt azonnal meghódította, mert vallomása alatt folyton kokettírozott vele. Egyszer fel is ágaskodott helyén, hogy jobban lássa. Tán hamarjában valami tervet is komponált magában (mert kedélyesen mosolygott) arra az esetre, ha kiszabadul…
Tanúk jönnek, tanúk mennek. A mai nappal már befejezték az ő kihallgatásukat, s a mosolyt ismét kiűzték a komor teremből (kivéve, ha a védő urak vissza nem hozzák). Holnap már a vádló és védők küzdenek meg, s azután a vádlottak feje fölött lógó Damoklész-kard lezuhan… vagy tán kissé félre is billen?
