A BŰN TRIFÓLIUMA
A BŰN TRIFÓLIUMA
Meghal egy dúsgazdag úr; ravatalát körülállják a gyászolók, mindenki ejt egy könnyet, s meggyászolja a derék embert, ki nem feledkezett meg egy rokonáról sem végrendeletében, sőt inasának is csinos összeget juttatott vagyonából. Másfélezer forint!… Hm! Nem valami nagy pénz ugyan, s alig elég arra, hogy valami jövedelmező vállalatba kezdjen vele, de végre is lehet belőle néhány hónapig gondtalanul élni. S ezek az inasok, kik csak két osztályát ismerik az embereknek, azt, amelyiket megnagyságolnak, és azt, amelyikkel »pertu« barátságot isznak – kiket mindennap elkábít a palack fenekéről titokban fölhajtott pezsgő, s mindennap megszédít a selyemruhák suhogása –, ezek az inasok, mondom, mire is vágynának többre? Telerakják hát ujjaikat s óráik láncát innen-onnan összeszedett, divatból kiment, uraság által letett hulladék-zsuzsukkal, s azzal kezdetét veszi a reményteljes élet korcsmán, kávéházakon keresztül egész a siralomházig. És porzik és reng a Buzalka padlója, enyelegnek az utcai szirének, az úgynevezett »budapesti előkelő világ gyűlhelyein«. Vannak az emberekben ellesett, ráragadt vonások, melyek a jó körökben forgott egyént árulják el, tudnak hajlongani, s választékos szavakkal élni, divatos nézeteik vannak a nőkről, s szeretik, megtanulták szórni a pénzt. Csak a gyakorlottabb szem képes észrevenni, hogy rutinjok voltaképpen közönséges szemtelenség, gavallérságuk üres majmolás és bőkezűségük a legvétkesebb könnyelműség, oly emberek könnyelműsége, kik nem képességeiket, de személyüket bocsátják áruba.
Egyszer aztán kimerül a forrás, az úri életet facér élet váltja fel. És kezdetét veszi a kenyér után járás szomorú metempszichózisa, föl-fölemelkedve pillanatra, meg újra elmerülve a társadalmi kétesség szörnyű iszapjába. Miután álmossá részegedtek az éjjeli lebujok rohasztó levegőjén, hazamennek, s részeggé alusszák magokat hónapos ágyaikon. Irtózatos szó! Mikor az ember nem a födélért, de az álomért fizet. A test ledől, de a lélek nem nyer jogot az otthonra. Hónapos ágynak nyomor a párnája, gonosz szándék a lepedője. Pénz, pénz, pénz! Ezt nyöszörgi minden szalmaszál, amint megtörik a hánykodó test súlya alatt. A cimborák lenézik kopott ruhádat, egykor oly előzékeny hölgyek fintorgó mosollyal haladnak el melletted. Tehát pénz és pénz! Ah! A kor rideg önzése minden érzéseinket és szenvedélyeinket ezzé a csengő érccé kovácsolta már. »Megölök valakit, hogy pénzhez jussak« – kiáltja Pitély. »Megölöm magamat, ha pénzre nem teszek szert« – sóhajtja Spanga. A dolog erkölcsileg egyre megy. Két esetben nem szoktunk elkövetni öngyilkosságot. Mikor éhesek vagyunk, meg mikor jól vagyunk lakva. S ha a varró grizett kenyérre tartogatott pár garasával végre is a boltba megy, s harisnyakötőt vesz rajta: ez kedves; de mikor a foglalkozás nélküli Pitély kölcsön koldult hatosával betörő vasat vásárol a zsibvásáron, ez borzasztó és megdöbbentő.
S a szomorú refrén a vádlottak padja. Miért is tagadnók: a Spangák és Bereczek ma már társadalmi típusok. Nem azok a piszkos, bozontos alakok a legfélelmetesebb gonosztevők, kiknek Shakespeare fantáziája kezökbe nyomja a királygyilkoló kést. Az igazi gonosztevők benn teremnek a társadalomban, azzal járnak, azzal haladnak; ráülepednek, mint penész a folyadékra, mint rozsda a vasra. Ebben a társadalomban gyökereznek vágyaik, reményeik, szenvedélyeik, és hiába távolítja el őket a gondos kéz a felületről, a fizikai ok bennmarad, s újjászüli szünet nélkül a ragály miazmáit. Ők csak hol részek egy megtámadott szervezeten, az igazi betegek azonban mi vagyunk.
Ott állnak, szorosan hozzálapulva a keskeny korláthoz, melynek nehány szál léce két világ közt emelkedik: a becsületes emberek és nem becsületes emberek világa közt. A tárgyalási terem tömve tudósítókkal, szakemberekkel, úri kíváncsiakkal és legkivált nőkkel. Ezek a nők!… Nemcsak az élet útain járnak velünk, nemcsak örömeinket, szenvedéseinket osztják meg, de el is kísérnek egész az akasztófáig. Ki tudná megmondani, minő erkölcsi örvény tátong ez idegfeszítő látványban előttük? Minő lélektani rejtélyek hullámoztatják pihegő kebleiket? Vajon nem lappang-e a bűnös megátalkodott arcán egy hallgatag apelláta a női szívhez? S vajon nem glorifikálja-e bizonyos mértékben ennek részvétele önkéntelenül a bűnt is?
Oh, hogy a szánalomnak nincs szemérme! Mikor pedig a bűnnek is van: a tagadás. És tudják-e, hogy e sajátságos ösztön egész terminológiát teremt magának a gonosztevőnél, nem azért, hogy kifejezzen, hanem hogy elhallgasson valamit. Pitély nem ölt, hanem csak »megdikicselte« kissé – mint mondja – áldozatát. És Spanga, ez a fidélis fickó, aki vall, mint a parancsolat, ott ahol előadása magára a bűn elkövetésére tér át, egyszerre megcsuklik, hangja elhal, ajka kikel színéből, kezei idegesen babrálnak nadrágán, mint leckemondó gyereké, s nincs emberi hatalom, mely e szót: »ölni« ki tudná venni belőle. Talán menten összeroskadna alatta. Ha mindjárt csak annyit is mond: »elfojtották« – ehelyett, hogy »megfojtották« –, már könnyebben esik a lelkének. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy megcsalhatja lelkiismeretét, ha olyan nyelven beszél vele, melyet az nem ért.
S megkezdődik az élet harca a halállal, heves taglejtések, sápadó és piruló arcok s ama sajátságos, egzotikus nyelv közepette, mely úgy burjánzik föl a törvényszéki tárgyalások termeiben, mint mérges ebfű az ódon falak repedéseiből.
– Vállald el, hogy te tetted, – szól kérlelőleg Spanga, kinek naivul botló nyelve Bereczet is hol Böröcznek, hol meg Bereczknek ejti.
– Nincs tudomásom róla, »alattomi« rágalmazás az egész – veti ellen Pitély. – Tessék a tekintetes törvényszéknek igénybe venni mondásomat.
– Hát nem te fogtad meg hátulról őexcellenciáját, mikor rám támadt?
– Nincs lelked, ha azt mered mondani – veti oda súllyal Pitély.
Milyen nyers hússal etető fantáziával rajzolta le az állatszelídítő tanú a gyilkosság legapróbb részleteit, amint előtte Pitély, mint fogolytársa bizalmasan elbeszélte. Kéjelgett a vér gőzében, mintha tigriseit etetné mázsányi döghulladékokkal. Tigriseket etetett, igen, csakhogy azok a korláton kívül voltak.
S méltóbb ellentétet már keresve sem kaphatott volna magának, mint a derék portás, akit Szabónak hívnak, s csak németül tud. Hivatalában az volt jellemző szokása, hogy amikor az uraság otthon volt, mindig elküldte a vendégeket, mikor pedig meghagyta, hogy senkinek sem lesz otthon, olyankor a legnagyobb előzékenységgel vezette fel a látogatókat. Most is nehezére esik a kérdéseket megértenie, két hét előtti vallomásából már egy szóra sem emlékszik. »Igaz, hogy a mondott estén a folyosón látták leskelődni Bereczet?« – kérdi az elnök. »Engem?…« – kiált föl rémült arccal. Vagy pedig: »Lehetséges-e, hogy amíg szivarért járt, valaki bemehetett a kapun?« – »Tessék elhinni, senkit sem láttam.« Csak mikor határozottan megért valamit, vagy emlékszik valamire, akkor kap vérszemre, s erélyes hangon mondja a vádlottak szemébe az igazat. Igénytelen markőri arc. Úgy áll ott hajlongva, mosolyogva, mintha azt kérdezte volna a törvényszéktől: »mit Haut oder mit Schaum?« – »Bitte, bitte« vágott közbe erre az elnök szavaiba, ki figyelmeztette, hogy esküt kell tennie. – »Oh ja, mit Vergnügen«. S szívére tette kezét, és egy fél oktávval magasabb hangon, titkolni nem bírva meghatottságát, éneklő kornyikálással mondotta utána az eskü szavait. Egészen elérzékenyülve ment ki az ajtón, s még akkor is dobogó szívén feledte rátett kezét.
Az ajtó újra nyílik, két fegyveres őr szuronya villog be. Valaki bekukkan, s azzal újra gyorsan visszavonul. Még igen korán van, a törvényszék nem intézkedett még. A jelenet olyan hatást tesz, mint mikor az ügyelő ügyetlensége hamarább fölrántatja a színházi függönyt, s az ácsorogva meglepett szereplők zavartan osonnak vissza a kulisszák közé. Nemsokára minden rendbe jő, s Berecz, az előbb bekukkant színész, kezeit dörzsölve belép, s elég könnyed meghajlással tiszteli meg a törvényszéket. Ez az első »hivatalos« gonosztevő, olyan tudniillik, ki a kodifikált büntetőjog alapján áll. Míg a két előbbinek semmitmondó arca, az áll mögött kidudorodó vastag nyaka amúgy is bizonyos frenológiai prediszpozíciót sejtet a kenderkötélre, addig a huszár fekete körszakállal borított érdekes, halvány arca, mélázóan pikáns szemei, gondolkozóan hátrahajló homloka meg fogják tisztelni azt a bitót, melyen lakolva fog bűnhődni tettéért, ha ugyan emlékezetének gyöngesége, mellyel most egyszerre minden eddig tett vallomását feledni látszik, segítségére nem lesz.
Azt mondják, Berecz tagad. Pedig nem igaz, csak nem akar emlékezni. És a kettő közt nagy a különbség. Ez emberben elég furfang és határozottság van, hogy makacsul védje életét, de nincs elég kicsinyesség, hogy közönséges fogásokkal védje magát a ránehezedő bizonyítékok ellen. »Meglehet, hogy így történt, de én nem emlékszem« – ez utolsó szava mindenben.
Legyünk igazságosak e modern Oidiposz iránt, kinek lényében bizonyos végzetszerűség árnya borong. Már rég ideje ott akarta hagyni szolgálatát, oly bánásmód miatt, mely nem közönséges intelligenciájához, meglehet, nem volt méltó. Anyja kérése tartotta csak vissza, ki fia jövőjét remélte biztosíthatni a nagyúr pártfogása által. Nagy és végzetteljes sakkjátszmát játszott a sorssal, melynek ez volt első húzása. Jött a második. Egy nap Bakócára volt indulandó urával, s nem volt ideje az ágyában maradt kötelékről gondoskodni. Ha elutaznak, ágyában kétségkívül megtalálják a gyilkosságra szánt eszközöket, s a terv szerencsésen meghiúsul. Nem utazhattak el; lekéstek a vonatról, s a szörnyű tett el lőn követve.
»Kössétek meg« – szólt Berecz egy démon ridegségével társaihoz –, »hogy ez a büszke úr, ki annyira éreztette mással uraságát, hadd érezze végre, hogy maga is csak ember.«
És ezek a sorok nem is egy költött tragédia valamelyik felvonásából vannak idézve…
