A SZEGEDI KIR. BIZTOSSÁG
A SZEGEDI KIR. BIZTOSSÁG
A mai időben ritka hivatal az olyan, amely arra való, hogy csak örökké ő adjon a népnek, és a nép ne adjon neki soha.
Ilyen a szegedi királyi biztosság. Hatalom, de »cukros hatalom«, csak édessége van.
Aki látta Szegedet romjaiban, s aki látja ma, midőn fényes paloták mellett suhan el a szőke Tisza, az tisztelettel néz fel a Zsótér-házra, hol Tisza Lajos királyi biztos székel, s ámulva kiálthat fel: »Ez már sok egy embertől!«
Pedig egy ember csinálta az egészet! A munka eleinte nagy apparátussal indult ugyan meg, nemcsak nagyobb számú hivatalnoksereg dolgozott benn a hevenyészett kancelláriákban, hanem még egy tizenkét tagból álló biztosi tanács is fényét vetette az új »szegedi udvar«-ra.
Jobbadán képviselők lévén, igen sok anekdotát csináltak, sokszor tettek érdekes észrevételeket valamely fennforgó kérdésben, és meglehetősen fűszerezték az ottani életet. És mert képviselők voltak, jól is érezték magukat, és sohasem panaszkodtak, hogy Tisza nem hagy nekik semmi végezni valót.
Pedig nem hagyott. Önálló nagyobb munkát sohasem bízott föltétlenül senkire. Azért is olyan összevágó, olyan harmonikus a rekonstrukció egyenlően kidomborodó arányaival, mert egy kéz tartotta, egyengette egymáshoz az összes szálakat.
Ki nem állhatom azt a szokást, hogy a sikerek és kudarcok a vezéreknek számítanak, akár van részük benne, akár nincs; aláírom én is azt a röpke sort: »Tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek«, de ez egyszer (bár éppen a katonáknak szentelem ezt a cikket), visszaillesztem e mondatot ahova tartozik, mert ide ugyan be nem illő. Az érdem itt a vezért illeti, még az a kevés is, amit elveszek tőle, hogy hivatalnokainak adjam, legott visszaszáll hozzá, mert ő választotta ki azokat nagy tapintattal, s ő osztotta ki közöttük a munkát és szerepeket úgy, hogy az megkétszerezte az erejöket.
*
Lechner Lajos osztálytanácsost kell elöl említenem. Ő a műszaki osztály vezetője. Kedves arcú, szellemes, nyájas modorú férfi, alig túl a negyvenen. Már kiváló névvel bírt a szakkörökben, mikor Szeged leendő ábrázatát őrá bízták.
Sokat utazott, sokat tapasztalt (nagy részt vett a budapesti Sugár út építésében is) és sokat tanult. Azonfelül vannak ötletei és eszméi, de egészen a gyakorlati férfiak közül való, aki nem a saját eszméit akarja keresztülvinni minden áron, hanem rá tudja nyomni a mások eszméire is a saját zsenialitása bélyegét.
A »Stefánia tér«-t, Szegednek a díszhelyét, mely úgy kitündöklik ott, mint egy gyönyörű ötlet valamely könyvben, mondják, egészen Tisza Lajos tervezte ki a Rózsa Sándor-féle börtönromtól kezdve egész a természettől gömbölyű kövekig, melyek az ugrókút medencéjét ékesítik, és a kivitelben, az elrendezésben mégis Lechner építészeti talentuma tündöklik leginkább.
Hiba lenne, ha csak azt a munkát (pedig elég sok az is) tulajdonítanók a műszaki osztálynak, ami látszik. Mennyivel több az, amely nem látszik, mert ott van lerakva a reáliskolai nagy tölgyfaszekrényekben, tanulságául annak, hogy milyen alaposan ment a rekonstrukció. A légiónyi mappa, a talajfúrások fáradságos eredménye, és ki tudná elszámítani, mi minden.
Mert nemcsak azon fordult meg, hogy: »van pénzünk, hát építünk«; előbb még ki kellett osztani a fundusokat. S a kiosztás még könnyű lett volna, hanem hogy kioszthassák az újakat, előbb el kellett venni a régi fundusokat.
Ez pedig nagy feladat volt. A familiáris kegyelet sárkánya rajta ült minden darabka földön. Hiába tartja egy magyar közmondás, hogy »mindenben jobb a másé«, a fundusban mindenkinek a magáé a jobb.
Még az is ellene szólt, reklamált, apellált, aki szembetűnőn jobb fundust kapott, mint az ősi, mert kárpótlást remélt.
Hogy mekkora baj volt a kiosztással, jellemzi egy kisajátító bizottsági elnöknek az a furfangja, hogy a könnyebb, simább ügymenet érdekében (mert minden apelláta nagyban hátravetette a munkát) fölfogadott egy Regdon Maris nevű menyecskét (akinek szintén kapnia kellett egy telket), hogy ott álljon reggeltől estig a kisajátító bizottság háta mögött. S így lőn aztán, hogy mihelyt valaki elégedetlenül mondá a számára kijelölt telekre:
– Nem fogadhatom el… apellálok…
– Nagyon jól van, nem erőszakoljuk. Regdon Maris, álljon elő. Mit gondol, nem volna jó kendnek ez a fundus?
– Az a fundus? Hogy ne fogadnám el, kezét lábát csókolom a tekintetes bizottságnak. Elfogadom biz én – szólt ilyenkor a betanított Regdon Maris, ami rendesen gondolkodóba ejtette a panaszost.
– Ha már így van, tekintetes bizottság akkor csak mégsem engedem idegen kézre.
De még a fundus-kiosztással sem lett vége a ma már meg nem látható működésnek, következett a nivellírozás, a tömérdek külső és belső munka.
A reáliskola termeiben (ott van a Lechner hivatala), mikor már odakinn rég elnémult a munkások zsibongása, sokszor éjfélen túl is világosak voltak az ablakok. Lechner dolgozott ott mérnökeivel, hivatalnokaival lankadatlan hévvel és szorgalommal. S ha éjfélig dolgozott is, már a felkelő nap azért ott találta a Zsótér-házban tanácskozásba merülve a legsürgősebb technikai teendők iránt a királyi biztossal, ki szintén a szó szoros értelmében ki nem aludta magát, míg Szegedet építette.
E fürge kedves alak, ki örökké siet, ki mindig fárad, jár valamiben, s még amikor a saját mulatságára diskurálgat, akkor is Szeged érdekében informál, eleven kék szemeivel, villogló pápaszemén keresztül már évek előtt ilyennek látta Szegedet s ilyennek magyarázta az idegeneknek, aminő az ma.
Ő ma már bizonyosan olyannak látja azt, aminő évek múlva lesz.
Mi meg csak évek múlva látjuk meg majd az ő mai érdemeit teljességükben, melyek a várossal fognak nagyobbodni napról napra.
*
Kelemen Mór, igazságügyminiszteri tanácsos éppen ellentéte Lechnernek. Lechner szőke, Kelemen barna. Lechner egy »sikk«-es franciának és egy angol gentlemannek a vegyüléke, Kelemenben pedig a német hivatalnokból és a magyar táblabíróból van valami; mindkettőből az, ami jó bennük.
Komoly, hallgatag férfi, akinek fiatalos, üde arcából senki sem nézné ki, hogy az ötvenes évek felé közeleg. Feszes, zárkozottabb a szokottnál; de neki úgy illik, mert az igazság nehézkes csizmákban jár. Ő ti. a jogügyi tanácsosa a biztosságnak.
Pontos, szorgalmas tisztviselő, kinek a hivatalszobája a világa s aktái a szocietása.
Nem is történik ővele semmi; ha történik valami, az akkor aktáival történik, mert ezek járnak-kelnek Szegedről Budára, Budáról ismét Szegedre, a Zsótér-házból a városházra és vissza.
De hát ezek is olyan rendesek, olyan okosak, hogy sehol sem találnak akadályra.
S ha igen… akkor a »cukros hatalomról« egyszerre lemállik a cukor. Tud erélyes és csipős lenni, ha Szeged érdeke kívánja, úgy lefelé, mint fölfelé.
Mikor a Makóra futott szegedi törvényszéket Tisza Lajos vissza akarta telepíteni, s ez iránt jelentést tett az igazságügyminiszternél, a miniszter hosszú sor indokokkal küldte vissza az átiratot, hogy a királyi biztos kívánsága most még nem teljesíthető.
Tisza röviden ezt válaszolta: »Nagyméltóságod indokait megfontolván, nem érzem magam indíttatva arra, hogy előbbi határozatomhoz ne ragaszkodjam«.
Ilyen hatalmas hangon diskurált a Zsótér-ház. S ez az imponáló hang kellett a sikerekhez.
Mert azt írta be ugyan Jókai igen szépen a vasárnap megjelenő Szegedi Albumba a városra vonatkozva: »Egy özönvíz tette szerencsétlenné s egy könnycsepp boldoggá.« …De az a könnycsepp elgurult volna, mielőtt az özönvíz kiszáradt. Jó volt azt beleönteni a tintába is (jutott abból mindenüvé), s azzal az erős tintával írni oda, ahova kellett.
Ha nem lehet elhinni Kelemenről, hogy már az ötvenbe jár, még kevésbé hihető, hogy valaha verseket is írt.
Pedig írt. Régi, elsárgult »Regélők«, »Életképek« tehetnének róla tanúságot, hogy mielőtt a »miszerintek« és »azonbanok« hálójába került, a hajnal és a virágok színeire találgatott szépen csengő-bongó rímekben édes szavakat. Büszke is rá, hogy valamikor poéta volt. Hanem a poéták még büszkébbek lehetnek rá, mert ő bizonyította be, hogy a poétából is válhatik reális, hasznavehető ember, ha az isten is úgy akarja.
A Petőfi követválasztási kudarcáról (mint kúnszentmiklósi fiú egyik kortese ő volt Petőfinek, s ő írta meg bukását a »Március«-ban, egy szomorú vidéki levélben) még most is keserűen beszél, mintha csak tegnap lett volna, s szidja az átpártolt voksokat név szerint, pedig már egyik-egyik ha él közülök.
Itt Pesten a Tóth Kálmán Vadnay generációnak volt egyik kisebb igényű tagja, vagyis hogy csak valamelyik asztalnak… mert hiszen egy asztal egy generáció!…
S e visszaemlékezések még most, annyi év múlva is, midőn szorgalma által elnyerte díszes állását, amelyen hihetőleg nem fog megállani, még most is annak az írói asztalnak emlékei aranyozzák meg ezt a másik asztalt, mely pedig kiváló rangot ad és sokkal puhább kenyeret.
*
Turgenyevnek egy kedves kis beszélykéjét kolportálták a lapok most halála után. Egy nagyúrról szól, ki Szentpétervárra menet megállíttatja a trojkáját egy szép pórleány előtt, s kérdi: »Mit hozzak neked a városból?«
»Hozzál nekem olyan szappant, aminővel az úri asszonyok mosakodnak.«
A nagyúr meghozta a szappant a leánynak, ki siet megmosakodni vele a patakban, s így szól: »Most pedig csókold meg, uram, a kezemet is, ahogy az úri nőknek szokás«.
Ilyenforma naivitással állt szemben a biztosság gyakorta.
Ennek a szép leánynak a vágyaiból némelyeket eloltani, némelyeket elnyomni, másokat meg fölébreszteni volt a Kállay Albert feladata.
Kétségkívül a legpasszionátusabb, de nem a legkönnyebb teendő.
Kállay Albert jelentéktelenebb hatáskörben jött Szegedre. De Tiszát nem zavarta a hivatalnoki rangfokozat. Mihelyt fölismerte benne a buzgóságot és tehetséget, nem habozott éppen a legkényesebb, legfontosabb ügyeket Kállayra bízni.
A municípium és a királyi biztosság közötti érintkezés az ő tiszte volt: neki kellett, mint a karmesternek, megütni az akkordokat minden kérdésben.
A fiatal tisztviselő csakhamar köztisztelet és közszeretet tárgya lett Szegeden, részint egyéni tulajdonainál fogva, részint pedig azon tapintata miatt, mellyel a királyi biztos akaratát mindig úgy tudta keresztül vinni a városnál, hogy a városiak azt hitték, mintha az a saját akaratuk lenne.
A város pénzügyeinek rendezését is vele vitette keresztül a királyi biztos. S ez volt a kérdések kérdése… a lenni, vagy nem lenni. Kállay hozzáfogott az indirekt városi adók szabályozásához, s az eredmény oly fényes lett, hogy Szegednek ma egy félmilliót messze meghaladó összeggel van több jövedelme, mint azelőtt.
A főnix madár, mely ott röpköd az új fényes középületeken, ezt hozta a szárnya alatt. Ezt jó is volt ott nem felejtenie, ahonnan jött…
A legkülönösebb az, hogy minél több adót vetett ki Kállay a szegediekre, annál könnyebben fizették, s ő maga annál népszerűbb lett előttük.
Mikor Szegedet elöntötte az árvíz, egy ismerősöm sírva fakadt:
– Szegény nagynéném! – zokogta, – miből fogja az most fizetni a tizenkétezer forint évi adóját?
Most a rekonstrukció után ugyanaz az ismerősöm fontoskodva mondá:
– Nem vagyok megelégedve. Sok fölösleges dolgot is építenek! Ugyan minek ide szegények háza?
S ebben a két egymás mellé állított megjegyzésben benne van az ismerősöm ijedős, sopánkodó természete, de benne van a rekonstrukció kritikája is.
