A BARÁTSÁG
A BARÁTSÁG
A Népszínház Tihanyijával történt, hogy egypár barátjával utazott Bécsbe. Útközben ferblibe bonyolódtak, mely váltakozó szerencsével folyt egy darabig, mígnem Tihanyi egészen elnyerte az egyik útitársának, Szopkó Jánosnak (gondolom így hívják) az úti pénzét. Egy garas nélkül szállt ki a szegény ördög a bécsi indóházban.
– Mit fog ez már most csinálni itt Bécsben? – sopánkodék az egyik útitárs. – Van valamije?
– Nincs annak a világon semmije – szólt Tihanyi nagy pátosszal –, csak az üres zsebe és az én barátságom.
Mindég eszembe van Tihanyinak ez az eredeti fölfogása, mióta a horvát ügyet tárgyalják. Valahányszor a jó Tisza üres kezekkel jön meg Bécsből, szinte szeretnék felsóhajtani:
– Nincs már nekünk semmi egyebünk a világon, csak a Burg barátsága.
Hanem köszönjük ezt alássan. Már magában véve az a hosszadalmas huzavona, az a sok tanácskozás olyan, hogy méltán bosszanthatja a nemzetet.
Mi az ördögön tanácskozhatnak annyit? Hiszen csak két dolgot kell megállapítani, hogy hány ezred induljon Horvátország ellen rögtön, és ki parancsoljon az ezredek fölött. Ez olyan egyszerű, hogy untig elég rá egy negyed óra.
Mert minden megvan hozzá. Az ezredek is, a generális is, meg Horvátország is.
Hanem azért mégiscsak tanácskoznak, egyre tanácskoznak. Tanácskoztak tegnap, tanácskoznak ma és tanácskozni fognak holnap is. Tartják szóval szegény Magyarországot, mintha vármegye volna.
De különben is szomorú dolog már magában véve, hogy ha bennünket valaki nyakon vág, nem szabad oldalba ütni, hanem el kell előbb szaladni a szomszédba: megkérdezni, ha ott is haragszanak-e érte.
Hát ők persze hogy nem mindig haragszanak ilyenkor, mert nekik nem fáj.
Csakhogy nem is alkotmány az ilyen. Ha nem tudtuk eddig, tudjuk most már.
Sőt vannak jelek, amelyek megdöbbentő kombinációkra vezetnek.
Az nem természetes, hogy Pejacsevich bán, akit úgy ösmernek itt is, Horvátországban is, mint igazi magyarbarátot, aki állásánál, míveltségénél, rokoni összeköttetéseinél fogva a magyar arisztokráciához van fűzve, aki rendületlen hűséget tanúsított mindig az urlakodóház iránt, hogy ez a Pejacsevich, aki még azonfelül genteman, csakúgy félvállról visszaüzenjen Zágrábból, hogy:
»Tiszteltetem a nemes magyar urakat és tiszteltetem őfelségét, de nem élek a bizodalmukkal. Alászolgája!«
Ezt Pejacsevich nem tehette. Pejacsevich először is becsületes ember, azután lojális alattvaló, ambíciók vezetik, és családja van. Egy kalandor főúr tehet ilyet, akinek szekere rúdja mindig kiáll az udvarból.
Hogy ezt Pejacsevich bán megtette, annak oka lehet, nagy oka és olyan oka, mely csak egy dilemmából származhatik.
Ő Budapesttől és Bécstől nem szakadhatott el Zágrábért. Ha elszakadt Budapesttől, azt csak Bécs kedvéért tehette.
Csak ez lehetett a dilemma.
Ez és a hosszú diskurzusok Tiszával, arra a biztos következtetésre indítanak, hogy Bécsben nem áll olyan jól a visszatorlás ügye, aminőnek a mai táviratok jelzik.
Taaffe gróf már régóta irigy szemekkel nézte a magyar kormányelnök erejét és befolyását. – S nem lehetetlen, hogy a lajtántúli kormány is gáncsokat vet az ügyek sima menetére, de ezenfelül még az udvarnál is ott van az a bizonyos »fekete kéz«, mely olyan, mint a Burg »fehér asszonya«, hogy minduntalan megjelenik sírjából, s megszorongatja a torkunkat, mikor legjobban kellene lélegzethez jutnunk.
Tisza Kálmán most Bécsben marad, mint halljuk, keresztelőbe.
Csak maradjon is, hiszen már úgy sincs egyebünk, mint a Burg barátsága!
