A »BUDAPESTI SZEMLE«
A »BUDAPESTI SZEMLE«
Kár, hogy már nem él a jó Körösi Csoma Sándor, aki mindég arról álmodott, hogy kell még valahol lakniok magyaroknak a földtekén, s el is indult erős meggyőződéstől sarkantyúzva felkeresni az új Magyarországot.
Nem tudom, honnan merítette a nagy utazó e hitet, de annyi bizonyos, hogy az ember előtt valóban táncolnak ily lidércfények.
Itt van például a Budapesti Szemle nevű szemle. Aki azt olvassa (nem ajánlom különben, hogy olvassa), és jártas a hazai viszonyokban, annak önkéntelenül felötlik, hogy kell, mégis kell még lenni valahol egy másik Magyarországnak.
Annak az írói írják ezt a »Szemlét«. Egészen ismeretlen nevek. Góbi, az valami nagy novellaíró ottan, Belényesi nem különben szörnyű portentum. Hát még Csurgó György? A pénzügyi tudományban valami Tisza István államférfiú excellál. Nálunk is van a miniszterelnöknek egy ilyen nevű fiacskája.
De ezek a szemlei emberek mind sokkal nagyobb nívón kell hogy álljanak, mint mi, mert míg mi itt nem ismerjük őket, ők mindent tudnak rólunk.
De nem sokra nézik a kultúránkat, irodalmunkat, sőt egész nemzeti életünket. Amiből az tűnik ki, hogy ők sokkal nagyobb, míveltebb nemzet nagyobb írói lehetnek. De a fumigatív hang még se jellemzi szépen őket, elnézőbbek lehetnének irántunk: már azért is, mert majdnem azt a nyelvet beszélik, amit a mi országunkban.
Nálunk ugyanis a legnagyobb író Jókai; arról ők azt mondják, hogy nem tud írni; a legnagyobb élő államférfiúnk Kossuth Lajos, de ők arról is kicsinylőleg szólanak. Minden rossz nekik, amit nemzetünk jónak tart. A kisebb erőket is lebecsmérlik, amint csak felüti magát valami jó, annak ez a bizonyos Szemle mindjárt nekiont.
Nagy baj ez. Nagyon nagy baj, annál is inkább, mert mint mondom, ezek a minket taposó ismeretlen nagy írók és tudósok a mi saját nyelvünkön szidják össze azt, ami nekünk a legkedvesebb és legbecsesebb.
Ha egy így megy, magunk is elhisszük lassankint, hogy nyomorultak vagyunk. Mert ha megtudjuk, hogy Jókai nem tud írni és hogy Kossuth nem tehetséges ember, hát ez nemigen lesz alkalmas az önérzetünket emelni.
Irányadó embereink gondoskodhatnának valami módozatokról, hogy ezt a veszedelmes folyóiratot tyúkkal, kaláccsal, amivel lehet, barátságosabb indulatra hajlítsák nemzetünk iránt vagy ha ezt nem lehetne keresztülvinni, azt eszközöljék ki, hogy legalább hadd jelenne meg németül – a németeknek.
*
Hm! Csakhogy nem úgy áll ám a dolog. Hiszen azt a szemlét éppen a tekintetes tudós magyar Akadémia szubvencionálja. Drága pénzen fenntartja, dédelgeti, hogy legyen egy tekintélyes orgánuma a nemzetnek, ahol politikai, társadalmi, irodalmi és tudományos dolgok meg legyenek beszélve sine ira és átszűrődve, s amelynek minden egyes száma tükre legyen a magyar szellemi életnek.
Nem is egy ismeretlen ország nagy írói hát azok, akik ezt a szemlét írják, hanem ezek bizony csak a Gyulai Pál saját külön írói, tudósai és államférfiai. Kéz kezet most. Ő ezeket csinálja, ők meg a szemlét csinálják neki.
S így üt ki aztán, hogy nemzeti költségen piszkolják össze a nemzet büszkeségét Kossuth Lajost, s az Akadémia pénzével becsmérlik le az Akadémia és az irodalom díszét, Jókai Mórt. Nemes hazafiak jótékony adományaiból nyomják el legott, ami kiválóbb, figyelemreméltóbb mutatkozik.
Hát ugyan miért teszi ezt Gyulai Pál, aki maga olyan szeretetreméltó ember, hogy tudósnak is kinevezték? Ő pedig még a lángészt is detronizálná!
Hogy miért teszi?
Hát van a Turgenyev prózás költeményeiben egy alak, aki igen nyílt eszű, jószívű, derék ember.
Ez a jó úr – nevezzük Bazaroffnak – minden társaságban megjelent és mindenkinek igazat adott, senkit meg nem ócsárolt.
Az emberek szerették, de nem sokat adtak a véleményére.
– Jó fiú ez a Bazaroff – mondták –, de egy kicsit együgyű.
Megharagudott erre Bazaroff, fogta magát még inkább elment mindenüvé, de rikácsoló hangon leszidott mindent. Amiről csak szó volt, arra mindre volt egy szigorú lesújtó megjegyzése.
És csakugyan megváltozott iránta a közvélemény.
– Ez a Bazaroff – mondták – kiállhatatlan ember, de tagadhatatlanul sok esze van.
Csakhogy Bazaroff tehette ezt… mert Bazaroff nem szerkesztette a »Budapesti Szemlét«, és nem szedett szubvenciót a tekintetes Akadémiától arra, hogy amit ő mond, az megállja helyét a tárgyilagosság szempontjából, s legyen abban javítás, buzdítás, méltánylás, elismerés, jóakarat és mindenekfelett igazság.
*
A jó Szemle minden hónapban egyszer jelenik meg, s megjelenése éppen olyan, mint mikor valami bika elszabadul.
Az emberek rémülve nyúlnak hozzá, hogy kit öklelt most fel?
S mindig felöklel valakit, néha öt-hat embert egyszerre.
S mindig csak a javát.
A poeták közül Kiss Józsefet tette pocsékká a minap, legközelebb pedig Bartókot semmisítette meg.
A mai szám, mely előttünk fekszik, egész lukulluszi lakmározásba fog, öt embert üt agyon s fal föl egyszerre, nem gondolván meg, hogy több hónap, mint ember.
Vagy igaz… Minek gazdálkodnék? Hiszen az ő agyonütött emberei mind föltámadnak friss egészségben.
A világ tovább folyik a maga medrében. Az Akadémia tovább szunyókál.
Gyulai Pál uram napról napra öregebb lesz.
A Szemle pedig napról napra fiatalabb.
