APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 7.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 7.
Sohase hittük volna, hogy a. szép magyar hölgyek olyan nagyon filoszemiták. Az egész karzat tele volt velök, még a főrendiház karzatának is jutott, ahol pedig máskor alig ül más, mint rokkant főispán és rokkant generális.
Szánakozni jöttek a gyönyörű szemek és könnyeket hullajtani. Mert hajh, lészen ma szörnyű dolog. Telerakják a Ház asztalát terhelő okmányok hasábjaival, leöntik petróleummal, reá helyezik a zsidókat, akik éppen e célból hurcoltattak oly nagy számmal az írói karzat ketrecébe – a máglyát meggyújtják s ott fogják a szegényeket megsütni elevenen.
Erre még a szép Blaháné is kíváncsi volt. A Népszínház nem produkál hasonlót.
Hőség már előre is akkora volt a Házban, hogy egy úrhölgy hangosan kiáltott föl a legyező mögül: “Jessas! drei Grad Wärme!”
*
Türelmetlenül várta a nagyközönség az előzetes kérdések elintézését. Végre fölmerült az előadói széken Berzeviczy Albert. De mintha ő is mókázni akart volna, egyebekről beszélt a kópé. Csak úgy féltizenkettő tájra került elő a szatmári kérvény, az Oroszországból kiűzött zsidóknak Magyarországba telepedése ellen.
Csendes, szenvtelen hangon mondta el, mi vezette a kérvényi bizottságot e kérdés megítélésében. A letelepedés joga megadható-e oly tömegnek, mely nem képes kimutatni, hogy képes magát fönntartani? Tanácsos-e törvényeinket megváltoztatni egy múló kérdés kedvéért? Az első sorba helyezendő hazai érdekek mellett a humanitás követelményei mennyiben legyenek irányadók? S végre arra az eredményre jutott, hogy kormányzati kérdés az egész, törvényhozási intézkedések szüksége fönn nem forog, a kormány azonban fölhívandó, hogy a rendőri és közegészségügyi teendőkre legyen fígyelemmel.
*
Utána Herman Ottó emelt szót a függetlenségi párt nevében. Szépen indokolt határozati javaslata három pontban foglalható össze. Hogy az oroszországi zsidók letelepedése Magyarországon nem kívánatos, tehát megakadályozandó. Hogy az orosz zsidóüldözés tárgyában Európa diplomáciája emelje föl szavát, s a magyar kormány hasson oda, hogy az megtörténjék. És hogy amennyiben törvényhozási intézkedés szüksége forogna fönn, a kormány tegye meg előterjesztését.
A higgadt, tapintatos beszédre Tisza Kálmán válaszolt, nem állhatta meg, hogy még ebbe a kérdésbe is ne keverje bele a korteskedést. Először is konstatálta, hogy Herman Ottó sértegeti a magyarországi zsidóság ortodox részét, mit a függetlenségi párt hangos tiltakozással fogadott. Törvényhozási intézkedésre nincsen szükség, mert a létező törvény elég módot nyújt a baj elhárítására a községeknek.
– Vasvilla! – veté közbe Szalay Imre.
A kordon fölállítása sokba kerülne s azonképp nem volna összeegyeztethető a humanitással, hogy ama szerencsétlen üldözötteket puskatussal kergessük vissza. (De nem megy oda, ha tudja, hogy nem szabad, – volt az ellenvetés.) Oroszország belügyeibe avatkozni kényes dolog. (De nem belügy, mikor a mi nyakunkra zúdítja, akik neki nem kellenek.) Elismeri, hogy a magyar függetlenségi párti képviselők hatalmasabbak, mint az egész európai diplomácia, de nem érti, hogy miért sürgetnek éppen ők preventiv rendszabályokat.
Beszédének magva ez volt: Ő, ha a társadalom hatalma nem volna elég a baj elhárítására, állami közbelépésre is kész. De nyílt kérdésben nem kell megkötni a kormány kezét s nem venni le róla a felelősséget.
*
Valóságos zsinagógává vált a Ház a miniszterelnök beszéde után, melyet különben is tarkává tettek a sűrű közbeszólások. Mikor Dobránszky Péter fölállt, hogy ő is beszél, hangzott mindenfelől: »Eláll! Eláll!« »De csak hadd beszéljen, hiszen muszkakérdés.« Nagy nehezen végre elmondhatta beszédét, de hogy mi volt benne? – csak a gyorsiroda annak a megmondhatója. Talán az se.
Most Ónody Géza állott föl, aki először hozta a Ház elé a tiszaeszlári esetet. Elkezdte fejtegetni a Talmudot, Rohling nyomán, ki rettenetes dogmákat tulajdonít e könyv nyomán a zsidóknak s ezer tallért ígér annak, aki azokból csak egyet is elvitat.
– Tyhű, Istóczynak elveszik a kenyerét – hangzott innen is onnan is.
Istóczy pedig, hallva tanai visszhangját, örömében ragyogott, mint a Salamon koponyája.
Ónody aztán elkezdte fölhozni a konkrét eseteket, a zsidók által elkövetett irtózatokról. Citálta Bonfint, Béll Mátyást az országos levéltárt és Rosty Miklóst.
Zúgolódtak persze miatta. Az elnök minduntalan megőrizte a magyar parlament jó hírét, – de Ónody csak folytatta, elmondva, hogy mi az a Kagal, meg hogy mit kellene tenni a muszka zsidókkal? Engedni átvonulni s kitelepíteni Palesztinába.
*
Ónody beszéde alatt Csanády Sándor künn sétált a folyosón.
Persze, hogy volt szörnyű csodálkozás. Csanády Sándor, a megtestesült lelkiismeret. Aki pont tíztől pont kettőig úgy ül a helyén mindig, mint akit odacövekeltek – és most künn elegál a lustálkodó honatyák között.
– Sándor bátyám, mi dolog az, hogy te most nem vagy benn a teremben? Hisz ott beszélnek.
– Eh, barátom – felelt vissza Sándor bácsi kedvetlenül –, ami sok, az mégis csak sok.
*
Mikor Ónody befejezte véres krónikáját, Somssich Pál állott föl. A szeretet vallásának nevében jelenti ki, hogy borzalommal hallotta az előtte szólónak izgató beszédét. Múlt sötét századok könyveiből, okmányaiból ítélni el egy egész felekezetet egyértelmű annak bizonyításával, hogy vannak boszorkányok, mert hiszen boszorkány-pörök iratai is vannak a levéltárakban.
Tisza is szükségesnek látta a még egyszeri fölszólalást, sőt midőn Ónody személyes kérdésben felelt, harmadszor is replikázott.
Nehéz volna azonban megítélni, hogy az egész tárgyalás alatt a Ház hangulata derült volt-e inkább, vagy bosszús?
A tárgyalásnak, fájdalom, vége még nincs. Holnap dübörög elő Istóczy az öreg pattantyúkkal.
