APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 5.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 5.
A százhúsz alapítványi hely volt a mai vita tárgya. Százhúsz alapítványi helyé, mellyel a magyar kormány azon a kedvezőtlen arányon kíván segíteni, melyben a magyarság a közös hadsereg tisztikarában képviselve van. Most már az a kormány pecsovics lelkének is »nagyon tarka dolog« – zu bunt, jól magyarul, – hogy míg a hadseregben minden száz közlegény között negyvenöt a magyarországi, addig a tisztikarban nyolc százalék, a főtisztikarban pláne öt százalék is alig van a magyar.
Persze hogy legjobb volna, ha e kérdés fölött vitázni nem kellene. Volna egy magyar hadsereg, annak tisztje sem lehetne más, mint magyar; mint ahogy pl. a francia bizony nem bízza a maga várait, katonáit burkus tisztekre. De hát nincs ilyen hadsereg. Pedig kell, szükségképpen kell, hogy legyen. Mert hogy a hadseregre való egyenes befolyás nélkül nincs igazi alkotmány, azt a mi alkotmányunk bizonyítja legjobban.
Apródonkint vélik hát előkészíteni, hogy egyszer már magyar hadsereg is lehessen. A görbe utaknak azonban, úgy látszik, nem mindegyike visz Rómába. A delegáció megriszkirozta, hogy magyar tisztek képezhetése céljából követeljen egy Magyarországon fölállítandó katonai akadémiát. Nem hangzott el a szó a trónusig, benne rekedt az osztrák delegáció fülében. A közös hadügyminiszter pedig annyit mondott rá, hogy az osztrákok mintájára alapítsunk mi, magyarok is alapítványi helyeket, melyeket csak magyarországi fiúkkal lehessen betölteni, s járassuk őket az osztrák katonaképző intézetekbe.
Az ellenzék hát okosan teszi, ha fölveti a kérdést, hogy hát az osztrák katonaiskolákban lehetséges lesz-e majd magyar katonatiszteket nevelni? Avagy ez csak arra lesz jó, hogy ezzel is több magyar fiút forgathassanak át osztrákká?
*
Az e kérdés fölötti vitában ma egy új szónok tűnt fel, akit ez ideig nem hallott a képviselőház.
Báró Prónay Dezső szólalt föl, a függetlenségi pártnak Thaly Kálmán után utolsó akviziciója.
Szép, bátor, lelkes arcú fiatal ember, erősen tipikus magyar vonásokkal. Olyan, mintha egy égi kép rámájából lépett volna elő. Csak kalpag kell a fejére, kacagány a vállára s odaillik a honfoglalók arcképcsarnokába.
Beszéde is, szűz beszéd e házban, azon szerinti volt. A külön magyar hadsereg mellett emelt szót, de megmutatta, hogy még az 1867: XII. törvénycikk alapján helyezkedve is megingatja a kormány álláspontját. Mert a közösügyi törvény is ismeri a magyar hadsereget, noha csak a közösnek egy részét s nem mint taktikai és stratégiai egészet. Keményen olvasta rá a honvédelmi miniszterre, micsoda törvényszegést követ el a nemzet kárára, mikor azt tagadja. Hivatkozott a főrendiházban tett ama kérdésére, ha vajon a magyarországi méneskarbeli csapatokat a miniszter a közös hadsereg helyett nem inkább akarja-e venni a honvédségből? S a miniszter azt válaszolta, hogy igenis, mert nem tűrhető, hogy a magyar állam tulajdona fölött idegenek intézkedjenek. Ugyanez a miniszter, aki a csikókat nem akarja rábízni idegenekre, most a magyar ifjakat bízvást bízza rájuk.
Szép beszédét nagy, sőt feszült figyelemmel hallgatta a Ház. Prónay e beszédével kétségtelen jelét adá annak, hogy a parlament jelentékeny erőt nyert benne, kitől még sokat várhatunk, s kire indokolt büszkeséggel tekinthet pártja.
*
Thaly Kálmán is ma tartá beköszöntőjét a Házban. Melegen, a hisztorikus meggyőződésével beszélt, midőn fölemlíté a helyi körülményeket, melyek között a magyar ifjakat nevelni fogják, Bécsújhelyen, ahol a magyar szabadság mártírjainak vére folyt, s ahol a magyar ember, mintha feje fölött függő hóhérpallosok alatt járna. A pallos ma is itt van, de most a magyar honfiban nem a testet: a lelket fogja megölni.
*
A vita befejezése holnapra maradt.
Ez ülés legszebb momentuma azonban, dacára a hazafias beszédeknek, melyek benne elmondattak, s melyekhez Herman Ottó is csatlakozott, nem a vitában keresendő.
Az ülés egy kegyeletes tárggyal nyílott meg. A világszabadság ravatalon fekvő nagy hőséről, Garibaldiról történt hálás megemlékezés. Helfy tette az indítványt, hogy Magyarország képviselőháza fejezze ki részvétét a gyászesemény fölött.
Tisza éppen nem volt a teremben, ami annyit jelent, hogy ilyenkor a többség fejét veszti. Most is elveszté. Trefort kipkedett-kapkodott s másnapra kérte halasztani a határozatot.
Magyarország törvényhozása részéről nagy botrány lett volna ez. Helfy és Irányi fölszólalása után még habozni afölött, hogy mi itt a kötelességszerű teendő, örökös folt lett volna a képviselőház naplóiban.
Szerencsére bejött Tisza s kijelenté, hogy igenis, helyes, hogy a képviselőház kifejezze részvétét Olaszország gyászában, amint kifejezte Cavour elhunyta alkalmából s később Viktor Emánuel halálakor.
Még van bennünk egy kis hálaérzet, s a mi elszomorító jelenségekkel oly ijesztőleg gazdag politikai életünkben ez is egy kis vigasztalás.
