A TISZTELT HÁZBÓL
A TISZTELT HÁZBÓL
Karcolat
[nov. 27.]
A honatya urak ugyan nekidurálták magukat a dikciózásnak. Minden arra mutat, hogy nem lesz annak se vége, se hossza, míg a kis Jézuska aranyos korbáccsal széjjel nem kergeti karácsony estéjére. Már a vasárnapot sem respektálják, az istentelenek. Hiába emlékeztetett a kis Fenyvesy a jegyzői szószékből (mert a nagy Fenyvesi – ohne y – ott ül a gyorsírói kis asztalnál), hogy mi van a tízparancsolatban: »a szombat napot megszenteljed.« Még az se használt, hogy szegről-végről ő is hírlapíró, akiknél az most a jelszó, hogy »vasárnap nem dolgozunk«. Az iránt a nyomatékos érv iránt is hideg volt a Ház kebele, hogy neki vasárnap bejelentett vizitjei vannak, azokat ő el nem mulaszthatja holmi országos ügyek miatt. Azért a Ház mégis ülést tartott vasárnap, hogy a hevesi kérvényt elintézze s hétfőn a költségvetés labirintusába merülhessen nyakig.
De ott a nemezis! Azért sem lett belőle semmi. A hevesi kérvénynek mára maradt a farka, és az olyan hosszúra nyúlt, hogy szinte kilógott az ülésből. Alig maradt egy kis hely a várva-várt válasz számára, melyet az igazságügyminiszter a tiszaeszlári ügyben már egy hete hogy sikertelenül erőlködött megadni.
Künn a folyosókon nagy a sürgés-forgás. Híre jár, hogy a dinamit duellumra hítta ki az aludttejet. Hoitsyról van szó, aki a fáma szerint véres elégtétel-adására szólította volna föl a képviselőház elnökét, Péchy Tamást. Herman Ottót és b. Prónay Gábort gyanúsították a kartell megvitelével.
– Nos, mi újság? – kérdik Herman Ottót.
– Semmi – felel ez zordon és elfordul.
– Nos, mi újság? – kérdik Prónayt.
– Semmi – felel ez nyájasan és elfordul.
No, most már bizonyos, hogy kihítták az elnököt.
Erre aztán folyt pro et contra a débat. Ez nem járja! De bizony járja! – A választott népképviselők választott elnöke a legelső választott tisztviselője a nemzetnek; abba nem lehet csak oly rövid úton belelőni! – Hát ne gorombáskodjék! – Nem gorombáskodott! – De gorombáskodott! Mit mondott? – Azt, hogy amit Hoitsy mondott, abszurdum. Ezért abszurdum verekedni: mondtak itt már ennél nagyobb sértéseket is vérontás nélkül. – Annál rosszabb! – Az országgyűlés elnöke az első ember a király után, – annak sok szabad! – De nem minden! – Nem is mondott mindent, mondhatott volna többet is! – Ugyan mit? – Azt hogy helyet szerez számotokra a lipótmezei palotában stb. stb.
De menjünk be a terembe. Berzeviczy Albert fejtegeti, hogy melyik párt az igazi antiszemita. A kormánypárt nem, mert abban Istóczy a maga véleményével egymagára marad. (Szalay Imre közbeszól: »Próbálták volna meg csak titkos szavazással!«) Egyébiránt a kérvényi bizottság nem azt mondja, hogy a belügyminiszter eljárása a nyomtatványok rendőri lefoglalásával törvényes volt, csak azt, hogy igazolt volt, ami nagy különbség. Mert azt nem állíthatni, hogy nem volt veszély. (Közbeszólás: »Ej, dehogy nem! Ugyan hányat vertek agyon?«)
Szilágyi Dezső oktatást ad előtte szólónak az angol jogból és eljárásból, lévén ő üres óráiban tanár, amit Berzeviczy zokon vesz, de zsebre kénytelen rakni, mert az tény, amit nem lehet többségileg leszavazni.
Aztán Polónyi Géza beszélt. Beszélt és meg sem állt a déli harangszóig. Ha csupa nektár meg ambrózia lett volna is, amit tálalt, az is sok lett volna belőle. Az bizonyos, hogy a sajtótörvény megsértését a Ház legjelesebb jogászai bizonyították rá a belügyminiszterre, s a kormánypárt annyi jeles jogásza közül egy sem szólalt föl annak bebizonyítására, hogy itt sérelem a sajtószabadság ellen nem történt. És sok bizonyos, amit Polónyi hosszú beszédében fölhozott. De hogy annyi Pilátust keverni a krédóba mitől volt jó, – azt nem tudjuk. Legfeljebb úgy magyarázhatjuk, hogy nem szereti a muzsikát s régi pikkje lehet Hegedüsre, a Sándorra.
Szeretetreméltó kis nyájaskodás volt, amit ez a két úr egymással elkövetett. Hegedüsről tudnivaló, hogy vannak magasra törő szenvedelmei.
Rövid pályafutása alatt is már protektorává tudott nőni protektorainak és minden tette azt mutatja, hogy okos ember, mint Jókai nevezi, mikor antitézisül állítja maga mellé, mint aki minden inkább, csak nem okos ember. Volt is joga visszautasítani a vádat, hogy azért esett ki a koncertből, mert gyantázták. Mikor ő a balközépi koncertből kiesett, nem volt akkor szó gyantáról: szurok volt az, amibe belemásztunk, országostól. Pech, magyarán.
Istóczy is tusirozva érezte magát Polónyi fölszólalásával, aki az antiszemita mozgalmakra azt mondta, hogy azok az ő édes gyermekei, ne tagadja meg. »Nem is – válaszolt Győző –, elismerem, hogy volt részem benne, sőt büszke vagyok rá.« Amit aztán még külön személyes fölszólalásban is igyekezett megerősíteni, hogy minden fölmerülhető kétséget eloszlasson.
Hodossy Imre élt még a zárszó jogával. A Háznak manapság nincs nála rokonszenvesebb szónoka. Komoly, higgadt, tárgyilagos. Nagy erudicióval és erős logikával szól a tárgyhoz, elannyira, hogy a kétszer-kettő erejével győz s ha vádol, mint most, nem is vád az már, de minden művelt jogász előtt megálló ítélet, verdikt, amit le lehet szavazni, de megdönteni nem lehet. Leszavazni pedig a kétszer-kettőt is lehet.
Azért, hogy a hevesi kérvény tárgyában a kormány 55 szavazattal győzött, nem azt jelenti ám, hogy Tisza a sajtószabadságon súlyos sértést el nem követett; hanem jelenti legföljebb azt, hogy ezt a többség még nem tekinti olyan hibának, amelyért megbuktassa. Megadja neki az abszolutóriumot, ennyi az egész. A többség a szavazás kihirdetésekor éljenzett, a kisebbség pisszegett.
Végre aztán úgy fél kettő felé a jó Pauler is hozzájutott, hogy lerázza lelkéről, ami azt már napok óta nyomja. Országgyűlési tudósításunkban egész terjedelmében közöljük a Ház minden oldaláról többször zajos helyeslésekkel félbeszakított beszédet.
Mezei Ernőt nem elégíté ki a beszéd. Ő ilyen igazságból a zsidók számára nem kér s nem állíthatja, hogy volna Magyarországnak igazságügyminisztere, aki csak egy bebalzsamozott fáraó ott a bársonyszékben, a kormány pedig olyan professzionátus életmentő, aki farkasvermet ás, hogy beleessenek, akiket aztán kimenthessen.
Végül még Verhovay beszélt röviden személyes kérdésben, megmagyarázván Mezeinek, mily úton jutottak az eszlári tudósítások az ő lapjába.
Így ért véget az izgalmas, derült jelenetekben sem szűkölködő előjáték, hogy helyet engedjen a holnap megindulandó szomorújátéknak, a tragoediák tragoediájának, melynek örökös refrénje a fizess, fizess, fizess!
