A MAI ÜLÉS
A MAI ÜLÉS
– Karcolat –
[nov. 25.]
Fél egyre mentem a »Ház«-ba. Síri csend a folyosón és szivarszag. Lépteim kísértetiesen kongtak végig, tompítva kissé a szőnyeg által.
A kapus ábrázatán is némi izgatottság, az ajtónállók úgy odaszorulnak a szőnyegbejáratokhoz, mint a hallgatódzó szolgák a színdarabokban. Valami nagy dolog folyhatik odabenn…
Egy lélek sincs sehol. Üres a büfé is. Minden ki van halva, mikor a Ház eleven. Képzelhetetlen helyzet ez. Mintha a tagokból minden vér odagyűlne a gége körül.
Ez egyszer a kis Berzeviczy Albert volt a gége. Ő állt az előadói székben s szórta a mennyköveket a sajtó rakoncátlanságai ellen – más szavakkal: hadonászott Tisza mellett.
Berzeviczy különben igen rokonszenves fiatal alak, szép hanggal. Valóságos zsebkiadása Láng Lajosnak. Csakhogy még nagyon szépirodalmiak a beszédei, mint ahogy túlságosan politikaiak a novellái a Fővárosi Lapokban.
Határozottan csinos s jól meg van kötve a nyakkendője, – kár, hogy Tisza igazítja a csokrát. Hamar lesz belőle főispán, – ha ugyan a klíma, amelybe került, nem válik zordabbá, úgy, hogy a dér idejekorán meg nem csípi.
A mai érdekes ülésre pedig szolgáltatta az anyagot tekintetes Heves vármegye. Bis repetita placent. Heves már egyszer valaha majdnem megbuktatott ilyen dologgal egy belügyminisztert, Wenckheim Bélát; hátha most jobban sikerülne. Meg kell próbálni. Néha a kapanyél is elsül.
El is sült annyira, hogy Polónyi Géza legalább elmondhatta zsíros kálvinista hangján Eötvös Károlynak egyik anekdotáját, amit az valahonnan a vidékről hozott.
Hangzik pedig ez az adoma ekképpen.
Kérdezik a parasztot, hogy:
– Hej, földi, ütik-e már kendteknél a zsidót?
Az a félagyarára fogja a pipáját s azt mondja vállát vonva:
– Hát már mért bántanánk a szegény fejét? Nincs abból semmi haszon.
– Semmit se hallottak volna kendtek?
– De bizony hallottuk, hogy, aszongya, valahol a Tisza tájékán vérét vették volna valami ártatlan keresztény lánykának – de nem tudhassa az ember: igaz-e?
– Errefelé hát nem haragusznak ugye a zsidóra?
– Ami azt illeti, haragszunk biz mi, hogyne haragudnánk, s agyon is ütnénk őket sorba – ha nem félnénk az uraktól.
– És ugyan miért félnének az uraktól?
A paraszt gondolkozóba esett, megmondja-e, vagy sem, de csak mégis megmondta:
– Nem egyébért biz mi, mint azért hogy ha mi agyonütjük a zsidóságot – akkor aztán az osztozkodásra kerülne a sor.
– Nos aztán?
– Akkor aztán előállnának az urak és az osztozkodásnál azt mondanák: Félre paraszt!
– Hm! Nagy bolondok kendtek…
– De még nem eddig van. Az osztozkodás után következne az akasztás.
– Hát az bizony úgy következne.
– És akkor megint odaállnának az urak s azt mondanák: Elő paraszt! Mi ütnénk agyon a zsidókat, ők osztoznának a vagyonukon, s mi kerülnénk a hóhér keze alá.
Ezt akarta elmondani Polónyi s el is mondta derekasan föleresztve azt elöl-hátul olyan paprikás lében, hogy Tisza csak úgy prüszkölt tőle s izgatottan jegyezte a súlyosabb mondásokat.
A mamelukok tűkön ültek; általános volt a fészkelődés. Hegedüs Sándor belébeszélt.
– Ne türelmetlenkedjék, Hegedüs úr, – kiáltott feléje Polónyi -, majd áttérek önre is mindjárt!
Ezentúl aztán nyugodt is lett, de Polónyi nem tartotta meg szavát s rá nem tért derék Hegedüsünkre.
– Hát én hol következem? – dünnyögé az a beszéd végeztével lehangoltan.
– Abban voltál te benne – véli Jókai –, amit németül mondott.
Mert Polónyi egy egész német citátumot is belevegyített a beszédébe, ami egészen zavarba hozta a gyorsírói asztalnál Maszákot és Antalikot. A nagy Pázmándy Dinitől kérdezgették, hogy micsoda nyelven van az? Az se tudta megmondani.
Polónyi után Tisza beszélt. De hát, én istenem, mikor nem beszél Tisza?
Olyan ő, mint az alumneumok étlapjain a kása. Mindennap ott van, sőt amikor nincs ott, akkor is ott van valami alakban.
A tisztelt »zsarnok« úr igen szelíd volt s igen jó vicceket mondott, Kevés pataki diák tud különbeket.
Azt mondja, hogy ő ennek a hevesi kérvénynek tulajdonképpen nagyon örül (hiszi a piszi!) mert ha ez nem lett volna, Polónyi nagy beszédje elveszett volna az utókorra nézve – s hogy a magyar nép józanságát ő is bámulja a népben, de nem a képviselő úr szavaiban. Egy kicsit viccel, egy kicsit fenyegetőzik s egy kicsit ravaszkodik. Különben a Ház bölcsességére bízza az – ügy eldöntését.
S a Ház bölcsessége nyomban is kitör a merengő Móricz Pál szájából.
– Fölmentjük! Éljen!
A miniszterelnök pózba helyezi magát s Lendvay-léptekkel hagyja el a termet, – hadd helyezzék vád alá.
Dörgő éljenzés kíséri ki. – A mamelukok arca tündöklik. Ónody pisszeg. Hoitsy Pali elborult homlokkal nézi, Wahrmann viccel, Pauler pedig összerázkódik – s arca fölveszi a természetes színt, mint az iskolás gyereké, mikor a preceptor eltávozik.
A kinyíló ajtón pedig, amelyen Tisza távozott, hűvös légáramlatban beszól a Deák szelleme:
»Ahol a Hatalom beül az Igazság székibe, ott bizonyosan nincs odahaza a Törvény.«
*
Különben komédia az egész. Az utolsó felvonása holnap lesz.
