EGY KIS BALESET
EGY KIS BALESET
Elmúlt a karácsony, a fekete, elmúlt az újesztendő is, és még alig mutatkozott fagyos decemberben és újév elején csak akkora hó is, amivel egymást tisztességesen meg lehetett volna gulyázni, nem hogy a szánkózás gyönyöreit lehessen élvezni. Jaj, istenkém, hát sohase lesz már egy kis tisztességes hó? ekként sóhajtozott az iskolák virgonc ifjúsága. De ami késik, nem múlik. Tél apó meghozta a havat is, igaz, hogy nem olyan bőségben, mint máskor, de annyit csak mégis hullatott, hogy a dombos, partos helyek fehér lepedőbe burkolózhattak s hivogatólag intették magokhoz a pajkos mulatni vágyókat. Nosza, siettek is kivinni a lécből, deszkából összetákolt szánkót az ereszkedőre. Nem kell abba ló, nem kell hozzá gőz; hanem szépen odaállítják az ereszkedő tetejére, s hajrá! úgy rohan lefelé sivalkodó, kacagó terhével, mint a fergeteg. És nincs az a gőzmasina, amely fáradhatatlanabb volna a munka újra meg újra kezdésében, mint a pajkos iskolás fiú abban, hogy századszor is fölhúzza a leszaladt szánkót a domb tetejére, hogy százegyedszer is lesikamoljék vele, akármi történjék is. És a mulatságos sziszifuszi munka szakadatlanul folyik mindaddig, míg a fiatal lábak össze nem fagynak, a gyönge ujjak meg nem gémberednek annyira, hogy nem tudnának megfogni egy pennát, ha olyan vastag volna is a szára, mint a bot. De a szánkózást mégsem hagyják abba. Fordulnak elő vonat-kisiklások, összeütközések s mindennemű egyéb balesetek; de az mind nem ok arra, hogy tovább ne folyjon a mulatság, s még a déli harang szavára se ügyelnének a szánkázók, ha a sok mozgástól amúgy isten igazában meg nem éheztek volna. Ekkor aztán hazafelé indul a kis sereg, s éppoly hévvel esik neki a párolgó, meleg tálaknak, mint amily fáradhatatlan volt a, fagyos, hideg munkában. Pistit nevezetes baleset érte ugyan; a domb közepén, amint lefelé rohant, szánkója megakadt valami kőben vagy csonkban, ami a hó alatt nem látszott; a szánkó felfordult, Pisti meg kifordult, fővel bele a hóba. Csak legalább ne az ereszkedő közepén esett volna rajta ez a szégyen. Ha a pályafutást bevégezte volna, odalent nem bánta volna, ha kétszer felfordul is. De így újra kellett kezdeni az egészet, hogy tizedszer, huszadszor is megbizonyítsa nevető társainak (oh, az ifjúság kegyetlen, részvéttelen!), hogy ő föl nem fordul többet. És mikor, kiki hazafelé térve, elválnak egymástól, Pisti még akkor is erősíti, hogy majd délután meg holnap lássák meg, hogy ő mit tud!
