LESBEN…
LESBEN…
A vadász ül hosszú méla lesben, vár fölajzott nyílra gyors vadat… Hja, könnyű volt Vörösmartynak így énekelni… az ő hőse fiatal is volt, király is volt, s nyáron rándult ki a hűs erdőbe, ahol kényelmesen letelepedhetett egy moh-fedte fatörzsre, míg »fölebb és mindig fényesebben a serény nap dél felé haladt«. De tessék idejönni télen, mikor bokán felül ér, s a száraz ágakról nem pelyhedzve hull, hanem marékszámra potyog a hó az ember nyakába, míg a nehéz puska csövére a vastag kesztyűn keresztül is majdhogy oda nem fagy a vadász keze. Itt tessék lesbe ülni, mikor a kemény, sívó szél majd keresztülveszi az embert, hogy csak úgy vacog bele minden foga. És az a haszontalan vad is olyan csökönyös; dehogy jönne lövésre, pedig a gróf úr egy szép kerek summát ígért egypár pompás agancsért. Vár, vár Ambrus bátya sokáig. Bajuszát egy darab jéggé fagyasztotta már a nedves lehelet. A puska csöve lankadtan csügg alá a hóna alól, s botosa bizonyosan összenőtt már azóta a csikorgó hóval. Eh, csak az a szempillája ne volna olyan nehéz! Még egy félóra, s vad mégsem mutatkozik… Végre hallatszik valami – mintha mind hallhatóbban ropogna a hó, apró tipegő lábak alatt… Ah, valahára! Ambrus bácsi vár, vár, míg jól puskahegyre nem jön… Rengeteg ordas farkas… A szeme szikrázik, merev nyakán égnek sörtésedik a szőr… Most éppen jó helyen áll… Ambrus bácsi ravaszhoz kap… durr!… Hó! mi ez? Hol vagyok? Thű! ebugattát, ott inal két gyönyörű darab vad, ni!… Csakhogy már a lőtávolon kívül! S nem lehet utánok szaladni… … Haj, az az átkozott papramorgó! bizonyosan attól nyomta el a buzgóság Ambrus bácsit álltában. S mialatt aludt és szerencsés fogásról álmodott, szépen elriasztotta az idegen vadat. Meg is fogadja magában nagy dörmögve, hogy soha többet pálinkát stb… Bolond, aki hiszi!
