A BETYÁR
A BETYÁR
Betyár volt az édesapja, öregapja nemkülönben. Ő is az lett hát, hogy meg ne hazudtolja a családi tradiciót. Pedig a betyár-romanticizmus régen lejárta már magát szép Magyarországon. A szegénylegényt nem böcsüli meg többé senki, a puszták vad fiáról nem énekel többé költő. Vége a haramjaság költészetének. A büntető-törvény egyenlő lépést tart a civilizációval, s amit az utóbbi meg nem hódít, azt az előbbi összetöri. Nem regényes élet többé a betyárélet, aminthogy nincs is többé olyan betyár, aki az országúton egy csók árán tova bocsássa a drága hintóban ülő szép asszonyt. A haramja nem bandákban él, víg társaságban, hanem egyedül bujdosik, erdők mélyén, mint a dúvad. Olykor elfogja a bánat, a vágy ama társadalom után, amelyből száműzte magát. Csüggedten támaszkodik egy fatörzshöz, s míg öldöklő fegyvere tétlenül hever előtte a fűben, maga mély gondba merül. Ki tudná megmondani, mi jár a fejében? Ki tudná megmondani, mennyi jóravalóság, mennyi hasznos erő veszett el benne? A táj mosolyog körülte, s az ő szíve sír belül: »Becsületes igaz ember hogy lett volna énbelőlem!«
