KÉNYES ÜGY
KÉNYES ÜGY
Derülten ömlik be a mosolygó napfény az ódon lantornás ablakon az ódon terembe, megifjítva mintegy az elkopott, elkorhadt bútorokat s köztök azt az éppen beléjök illő agg alakot ezüstös hajával, ráncai között is ifjúan mosolygó szemeivel – amint a vaskos íróasztalról fölnézve szép, üde, fiatal vászonnépet lát maga előtt – kedves kiegészítőjét a vidító környezetnek. »Mi jót hozott, Maris asszony?« – kérdi a tisztelendő.
S Maris asszonynak torkán akad a mondóka, melyet egész úton errefelé a begyébe szedegetett, s a röstellkedés zavart mosolyával néz a tisztelendő úrra, kinek furfangos nézése még jobban zavarba ejti. Hiszen úgyis kinézte már belőle egész kényes titkát.
Az urára van panasza Maris asszonynak.
»Ej, ej, az urára?« – faggatózik a tisztelendő. »Talán csak nem veri?«
Bár verné inkább – de még egy rossz szót se szól hozzá. Hanem odajár minden este korcsmázni, borozni. Azelőtt, az első hónapokban, olyan szépen elvoltak otthon kettecskén! De most már nem úgy van. Nincs otthon türelme. Egyre pajtásaihoz kívánkozik, és – ne add isten, hogy olyankor aztán ne az éjféli óraütés vetné haza rendesen, – ha ugyan hazaveti! Mert sokszor meg csak hajnal felé kerül elő. Pedig Maris asszony hússzor is fölébred ilyenkor és úgy fél magában a sötétben. Bizony ha így tart, ő nem bánja, de… (Urambocsá’ most majd kicsúszott a száján, hogy miképp akar bosszút állani!)
De a tisztelendő félszóból is ért. S még ravaszabbul hunyorítva az iruló-piruló menyecskére, azt mondja: »Hát úgy vagyunk? Hiszen vettem már én annak neszét. A felvégi úrfi, aki vakációra van itthon az egyetemről, már egy idő óta veszedelmesen tapodja, a kelmetek háza körül a földet! Dej’szen majd hátul kötöm én az úrfinak a sarkát.«
Szólott haraggal, bosszúsan – és Maris nagyot néz. Hát ezt is tudja már a tisztelendő? Bizony mi tűrés-tagadás, ha már meg kell lenni, ő megvallja, hogy az úrfi beszélt is vele, ajándékot is akart neki adni, de ő nem vette el, mert ő becsületes asszonynak a lyánya – és ura is van. Csak az legalább ne járna annyit oda. Mert…
Még egy szó, és Maris asszony okvetlenül rágyújt a sírásra. A tisztelendő megsajnálja és jószívűen biztosítja, hogy majd beszél ő annak a mihaszna embernek a fejével. Maris asszony csak menjen haza, mintha semmi se történt volna. És ne tegyen szemrehányást az urának, se ne »osztozzék« vele: majd hazaszokik az! »Maga pedig az úrfit vesse ki a fejéből – annyit mondok –, mert!«
És Maris asszony hálásan kezet csókolva hagyja el az ódon tanulószobát s derűs arccal lép ki a derűs napfénybe. Higgyük az ő jóvoltáért, hogy a tisztelendő úrnak sikerült a tékozló férjet megtérésre bírnia.
