73. sz., március 29. FÖLTÁMADÁS NAPJA
73. sz., március 29.
FÖLTÁMADÁS NAPJA
FÖLTÁMADÁS NAPJA
Egyszer egy évben a napja s betölti az egész emberiséget, itt is megjelenik a hervadás és haldoklás országában, itt is megüljük a pusztulás városában. Temetők kapujára föl van írva, hogy »Föltámadunk!« Szent és nem szent könyvek hirdetik örökidőtől fogva, fordulója is van minden évben. Meg kellett hát történnie, hogy aki az emberiségért meghalt, harmadnapra föltámadott.
Egy igazság ez, amit senki sem mer megcáfolni, de senki sem mer elhinni sem. Évszázadok adják át új évszázadoknak, de csak úgy, mint egy láthatatlan fixpontot, melyre a remény építi a maga fellegvárát.
Pedig ez áll; a nagy haldoklást a föltámadás processzusa követi a természetben. De a processzus egyes fázisai csak a mély gondolkodó előtt tárulnak föl. Ő látja csak, miként nő ki a fű az elhervadott gyökereiből…
A mosolygó mennybolt fölöttünk, a futkározó felhők, a ködök és a csillagok, mind mind, a föltámadást tanulják.
Hát idelenn a rögök? Azok is csak arról beszélnek. Igaznak kell lennie. A nagy problémák a természetben csak bizonyítják, ahelyett, hogy gyengítenék.
Nagy nap ez, kivált Szegeden, mert az eszme, melyet e nap képvisel, volt az egyedüli tápláló emlője e népnek a katasztrófa után, a csüggedőket az emelte föl, a kétkedőket ez óvta meg a kétségbeeséstől, világított a sötétségben. Király ez eszmét vette ajkaira és ez eszme világa most is vezeti a hatalmasokat azon a nehéz ösvényen, amelyen elindulának, hogy föltámasszanak bennünket.
Mert minket olyan mélyen temetett el a Balszerencse, hogy nem támadhattunk föl »harmadra«. – Hosszú évek munkája nyithatja meg csak a koporsót, s a tátongó sírüreg még akkor is megmarad. Századok kellenek míg elsimul, s üde zöld gyep veri föl… mint azelőtt.
De a nagy munka megindult, nyüzsgés támadt… kalapács, gyalu, furu mozgásba jött.
Mi lett volna vajon belőlünk, ha elhagy a bizalom a föltámadás iránt, s soha sem kezdjünk bele a munkába?
Legszentebb vallás a földön »mennyei lajtorja, – hogy a zsoltárt idézzük – mely összekötve tartod a földet az éggel«, szín bölcsesség minden dogmád, minden szavad.
Uralkodol a tengerek és a szárazföld fölött, tudod a múltat, a jelent, jövőt, vezeted a történelmet, mozgatod királyok kezét, ha véres kard van benne vagy zöld olajág.
Hihetetlen dolgok, csodák történnek… s mikor elálmélkodunk fölöttük, akkor vesszük észre, hogy Te megmondtad ezeket… régen, régen. Két ezer évnek előtt.
Rákóczi meghalt… A »Libertas« föliratú zászlók rongyokká lettek… A hadi tárogató hangját, már senki sem élt, aki valaha hallotta volna.
S íme, egy napon egyszerre csak föltámadott Rákóczi Kossuth Lajosban. A Libertas föliratú zászlók újra lobogtak, s a tárogató ismét végig harsogott Adriától a Kárpátokig.
Aztán megint el lett temetve minden. S újra föltámad minden.
Élni fogunk, mert te akarod véghetetlen isten, hogy a jók föltámadjanak minduntalan!
A mai nap a mi legnagyobb ünnepünk, a mi horgonyunk.
Az isten megsokallta a saját erejét, s azt mondta az embereknek: »Egy részét nektek adom.«
»Legyen egy fegyver a ti kezetekben is az én haragom, az én kemény kezem ellen. Ez a fegyver a ti föltámadástok. És ti emeljétek azt föl, ha van erőtök hozzá, mindannyiszor.«
Itt állunk Szeged romjai közepette és fölemeltük azt a fegyvert – mert hiszen a te akaratod az, föl fogunk bizton támadni – mert hiszen a te nagyságod az.
