74. sz., március 31. A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK II.
74. sz., március 31.
A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK II.
A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK II.
Múltkori cikkünkhöz pótlólag még a következők előadását tartjuk szükségesnek, hogy mintegy kikerekítsük az abban foglaltakat.
A közönség szeretné is, ha helyi lapja minden félszegséget megróna, de csak elvben, mert a gyakorlatban ez kivihetetlen, éppen a közönség miatt, mely szűkebb körre szorulva, saját érdekeit látja sértve abban, ami általános szempontból éppen az ő érdekeinek megóvása.
Félreérti az intenciókat, még ha oly nemesek is, mihelyt érdekeibe ütköznek, általános fölháborodást szül a modor, mely nem kíméletes a közönség gyöngéi iránt, ezeket nem szabad szemére hányni a közönségnek, mert a gyöngeségek uralkodnak fölötte s uralmukat tűri, de midőn s gyöngeségből baj keletkezik, akkor bezzeg a közönség az, aki legelőbb sóhajt föl: »Milyen jó volna, ha a sajtó kiirtaná a gyöngeségeket«.
Isten ments pedig, ha irtani kezdené, a közönség bizonyos borzadalommal és félelemmel fordulna el a hírlaptól. S vajon miért? kérdi az olvasó, ki sehogy sem foghatja föl, hogy éppen azt ne akarja a közönség, amit lehetetlen nem akarnia.
Hát bizony azért, mert a lapok visszaélnek a joggal, s kivált vidéken, hol a közönség nem ölti föl a »Cosmos« alakját, hanem részekre, emberekre oszlik, gyakran követ el a sajtó zsarnokoskodást, sokszor használja föl a nyomdafestéket alacsony jellegű bosszú és viszálykodás eszközévé, minélfogva mintegy megcsömörlik attól az igazságérzet és elfordul. Némelykor ily dolgok csupa ostobaság- és értelmetlenségből történnek, mert a vidéki sajtó, fájdalom, nagyon gyarló kezekben szokott lenni rendszerint.
S így kinyomoztuk végre, hogy kölcsönös a hiba; jó sajtó és jó közönség csak együtt fejlődhetnek, s egymás által lesznek azzá.
Gyakran megesik, hogy a lap valamely magándologba avatkozik be, pellengérre teszi, meghurcolja valamely család jó hírnevét, a magánegyén becsületét, s emiatt semmi sem történik, mert az esküdtszéknél igazságot keresni bajos dolog, s a publikum nem elég művelt, nem elég nagykorú ahhoz, hogy undorodva forduljon el az ilyen laptól azonnal. Tűri, mint a vas a rozsdát, mint a fa a penészt.
Míg ellenben ha a lap valamely közbotrányba markol bele, ahelyett hogy enemű bátorságában, mert a közbotrány többnyire darázsfészek is, támogatná a közönség, inkább az érdekében működő sajtót vádolja botrányhajhászattal.
Ily eljárás tünetei mutatkoznak minduntalan, s ezek fekélyesítik el lassankint a »hatodik nagyhatalmat« és birodalmát. Pedig ez volt még eddig a legmocsoktalanabb, s a korrupció még nem kopogtatott ajtaján.
Hisszük azonban, hogy az idő elenyészteti e tévedésből eredő hibákat, s a hézag közönség és sajtó között mindig kisebb-kisebb lesz.
Mert csak jól kell fölfogni a dolgot. A sajtó semmi egyébnek nem tekinthető, mint egy üres lapnak, amelynek a közönség panaszaival, érdekeivel és kívánni valóival kell megtöltetnie. Amíg ilyen a lap, addig van jogosultsága, azon túl nincs.
Nem X. vagy Y. szerkesztő és munkatárs magánpapirosa az, amire ráírhassa a saját ügyét-baját, – az a közönségé, ahol tökéletesen el kell vesztenie saját individualitását. Ha ezt érti meg a közönség és a hírlap, akkor elsimul mindaz, ami most is még hiba, baj, s bekövetkezik mindaz, ami még most csak »pium desiderium«.
