47. sz., február 27. MINISZTEREK CÉHE
47. sz., február 27.
MINISZTEREK CÉHE
MINISZTEREK CÉHE
A költségvetési vita foglalja el most az egész sajtót és közvéleményt egyaránt. Ami igen természetes. Mindig nagyfontosságú az állam életében a gazdasági, az anyagi helyzet. Kétszeresen fontos most nálunk, hol a régi bajokat új bajok tetézik, ahol régi, elviselhetetlen terhekhez újakat és még elviselhetetlenebbeket szabnak ránk, mint ahogy az kétségtelen bizonyossággal be fog következni, mire véget ér a heves budgetvita.
Kormánylapok sajátságos hangot ütnek meg ezzel az alkalommal. Azt elismerik, mert el kell ismerniök, hogy Magyarország szénája körül nincs minden rendén. Az anyagi helyzet rosszasága sokkal szembeszökőbb, semhogy egészen agyon lehetne azt hallgatni, vagy pláne szépíteni. Hát kapják magukat a kormánylapok és szidnák a láthatatlan rossz szellemeket. Tisza Kálmán nagy beszédjével foglalkozva mintegy rehabilitáltnak állítják oda a kopott miniszterelnököt és csak új erőket, új nagyságokat kívánnak melléje társakul a munkában. A szavazandó bizalom – úgy mondják – csak Tisza Kálmánt fogja illetni és nem társait is.
Igazán eredeti! Annak a Tisza Kálmánnak akarnak társai kizárásával bizalmat szavazni, aki egymaga voltaképpen az egész minisztérium. Annak a Tiszának, kinek leghűbb emberei is hibául róják föl, hogy a saját kezébe fog minden gyeplőt, azt is, amely éppen nem való a kezébe.
S ha már ez a gondolat magában is eredeti, sokkal különösebbek lesznek a következményei. A 'Tisza Kálmán társai csak addig lesznek méltatlanok mesterükhöz, míg ők is egyenként egy-egy »nagy« szónoklatban ki nem vágják a becsületet. Az pedig megjön a maga sorján szépen.
Íme, Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter már megtette a hatvágást, kész kedvére a kormány sajtójának. Legalább úgy olvassuk. Azok a lapok, melyek a minisztertársakat kisemmizni készültek a bizalmi szavazatból, nyíltan elismerik ugyan, hogy a rendes állami bevételek fokozásában már elmentünk a lehető legvégső határig, hogy az ország gazdasági viszonyai éppen nem engedik a közel jövőben bevételeink emelését, hogy az Ausztriával kötött egyezségek az ő mértékük szerint kiszámított pénzügyi előnyei régen elmentek a szaporított kiadások révén, azt is elismerik e lapok, hogy mindennek dacára a deficit természetes apadás helyett folyton-folyvást nő, de azért Szapáry Gyula gróf magaslatán áll a pénzügyminiszterség így százszor nehezebb föladatának. Ő is méltó részese Tisza Kálmánnak a kiérdemlett bizalomban.
Tán csak ez az egy miniszter? Oh, dehogy! Mire véget ér a költségvetési vita, mire az egyes tárcák vezetőinek alkalma nyílik a könnyen hajló laptársakat holmi Tisza nagymester által súgott programmal meghódítgatni, akkorra »általános« lesz a most megosztani akart bizalom, s ki nem záratik abból de egy sem a mi boldogságunk kovácsai közül.
Mi hát az értéke annak, hogy különben tekintélyes lapok Tisza Kálmán társaitól, az egyes szakminiszterektől most még megvonják az elismerést és bizalmat? Semmi. Ezek az újságok úgy tesznek, mint az egyszeri szentesi pap tett hajdanában. Sok bajt okozván ugyanis nekie a presbitériumban és hitközségben néhány csizmadia-mester, nagy haragjában egy szép vasárnapon emberül leszólta a csizmadiákat a szószékről, azt mondván róluk, hogy mind valamennyi bolond ember. S lett a nemes céhben erős háború, a csizmakészítés mesterei, egyik a másik után kopogtattak be a tisztelendőhöz nagy haraggal és »hatalmas szónoklattal« tiltakozva a sértő prédikáció ellen. A tisztelendő pedig (kinek érdekében állott, hogy a leghatalmasabb céhvel jó viszonyban éljen), egytől egyig kiengesztelte a majszter urakat, megsúgván mindegyiknek, hogy őt magát kivéve a többi csiszlik mind bolond. És váltig hitte magáról valamennyi csizmadia, hogy ő a kivétel.
A kormánylapok pedig (melyeknek érdeke, hogy a miniszterek e leghatalmasabb céhével jó viszonyban éljenek) szintén ki fogják engesztelni a sértett minisztereket egytől egyig. Mindegyik kivétel lesz, ha rá kerül a sor.
Hiszen már eleve kivételnek tették meg Tisza Kálmánt, az atyamestert. Az nem bolond, az teljes bizalmat érdemel. Igen, a saját leibzsurnáljaitól. De nem az ország népétől, mely kérdezve, kész örömmel tenné nyugalomba a mostani egész minisztercéhet atyamesterestől, mindenestől.
