46. sz., február 26. KÁLMÁN NAPJA
46. sz., február 26.
KÁLMÁN NAPJA
KÁLMÁN NAPJA
Az volt tegnapelőtt. Nem a kalendáriumban, ha az országházban. Két Kálmán volt a nap hőse más-más értelemben. Széll Kálmán és Tisza Kálmán, a volt pénzügyminiszter és a jelenlegi miniszterelnök.
Az elsőnek beszédje méltán keltett nagy hatást, főleg Lukács Béla képviselő nagy szorgalommal gyűjtött és hazánk anyagi helyzete fölött mélyen elszomorító adatai után. Tisza Kálmánnak negyedfél éven át volt pénzügyminisztere Széll Kálmán, kit a ránk nézve lehetetlen kiadások rémítettek el a pénzügyi tárca továbbvezetésétől, mindenesetre hivatott arra, hogy ítéletet mondjon a kilépése óta folytatott államgazdálkodásról. Mondott is ítéletet, el is ítélte az esztelenül űzött háztartást, melyen ismét csak hosszú évek bölcs, önmegtagadó takarékossága segíthet némiképpen.
Amit hírlapok és közönség napról-napra ismételnek, ugyanezt mondja az ország volt pénzügyminisztere, ki annál megbízhatóbb szavú, mert tényleg is próbát tett róla, hogy efféle gazdálkodáshoz segédkezet semmi szín alatt nem hajlandó nyújtani. Ugyanazt mondja lényegileg a képviselőház színe előtt, mely a bizalmi kérdés fölvetése előtt áll, ha igaz.
Nincs argumentum elég erős a kérlelhetlen számadatok sikeres megcáfolására. Ahol bevételek folytonos emelése, jövedelmi források végső kiaknázása mellett apaszthatlanul, rémségesen nő a deficit, ahol az általános pénzviszonyok javulása nem természetes eredményt, de folytonos rosszabbulást szül, ott csak egyféle vélemény lehet igaz, az, hogy rosszul, kárhozatosan gazdálkodnak az ország vagyonával, meggondolás és lelkiismeret nélkül.
Óh, Tisza Kálmánnak, a nap másik hősének van érve erre is! Megint fölemelkedett egyszer a szónoklás bizonyos magaslatára. Ő, ki évek óta még nagy beszédekben sem igen fárasztotta magát amúgy is hajlandó pártja kedvéért, az egyszer újra erős volt álokoskodásokban és hangzatos szavakban.
Először is ismételte sokszor elmondott erényes szándokait. Azután fejtegette, hogy bosnyák okkupáció és országos ínség ellen neki sincs hatalma. Hiszen éppen az az egyik nagy baj, hogy ezt tudva, látva, mégis hatalmas, mégis miniszterelnök marad. Könnyű a beállott viszonyok megváltozhatlanságával védekezni. De nem elegendő. Egy kormány fejének az az első tiszte, hogy az ország képességeivel számolva tegye meg minden lépését. Ha ez lehetetlen, ha van olyan hatalom, mely az országtól többet kíván a lehetőségnél, ám vagy rezignáljon a kormány, vagy legyen ura az áldozatnak, melyet egy nemzet bőrére elfogadott. Ha Tisza Kálmán ura akarna ennek lenni, pillanatig sem lehetne úr tovább.
És így? – A képviselőház többsége megdöbbenve hallotta Lukács Béla gyászos adatait, szomorú érdeklődéssel kísérte Széll Kálmán vésztjósló diagnózisát. Vajon mi ennek a két tapasztalásnak gyakorlati hatása? Az, hogy ugyanaz a többség máról holnapra, ugyanazon az egy napon – megtapsolta a miniszterelnök tartalmilag, vigasztalásban gyönge szónoklatát. Az a hatása, hogy a kormány feje megnyugtatásban fölötte szerény beszédje végén egész diadallal mondott köszönetet, amért a bizalmi kérdést fölvetették.
Kétségkívül beláthatók, kézenfekvők az egész meztelenségében föltárt állami pénzügyi helyzet következményei. De kevésbé látható be a fölvetett, vagy voltaképpen föl sem vetett bizalmi kérdés eldőlte. Nem tudni, hogy a »Kálmán napja« melyiknek hoz diadalt a két Kálmán közül.
Annak-e, aki igazán, őszintén föltárta az előttünk tátongó mélységet egész nagyságában? Annak-e, aki imígy-amúgy, mint a csatározásnál dívik katonai fogásként, tévedésbe ejtő, tehát annál veszedelmesebb gazzal szórta be azon mélységet, hogy annál bizonyosabban beleessünk?
Mindenesetre jó lesz arra a mélységre éber szemet vetni.
