54. sz., március 6. SZEGED, MÁRCIUS 5.
54. sz., március 6.
SZEGED, MÁRCIUS 5.
SZEGED, MÁRCIUS 5.
A sajtószabadság korlátozása egyelőre nem sikerült Tisza Kálmán miniszterelnöknek. A képviselőház jogügyi bizottsága egyhangúlag elvetette Dárdai Sándor azon indítványát, mely a magánbecsület sértési esetek fölötti bíráskodást az esküdtszék hatásköréből kivenni, s a rendes bírósághoz, a királyi törvényszékhez utasítani szándékozta.
Kétségkívül jól esik konstatálnunk a jogügyi bizottság e tényét. Örvendetes jelenség, hogy e bizottság körében sok őszinte szó hangzott a nagy horderejű kérdés tárgyalása alkalmával. Az, amit Tisza Kálmán akar, bárhogy tiltakozzék is ellene a szavakkal merészen hajigálódzó miniszterelnök, nem egyéb a reakció föllépésénél.
Persze, takargatják a dolgot, amennyire lehet. Elmondatik többször az elégnél, hogy az esküdtszékek tapasztalás szerint igen gyakran fölmentik a sajtóvétséggel vádlottat oly esetekben is, midőn a sértés ténye megállapíttatik. Igaz. De nincs ilyenkor megállapítva a rágalom ténye. És ez a lényeges különbség. Abban tehát mindenki egyetért, hogy a sajtótörvényt módosítani kell. Már csak azért is, mert a magánfelek elleni támadások esetén a bizonyítást helytelenül kizárja. De nincs értelme azért még a rendszabályozásnak, nincs értelme annak, hogy a sajtó munkásai fölött kinevezett bírók ítéljenek úgy, mint közönséges gonosztevők fölött szokás.
Különben pedig nagyon elasztikus fogalom az a magánfelek sértése. Lehet nyújtani erre is, amarra is, amint éppen tetszik. De ne nyújtsuk, hanem maradjunk a valóságnál. A valóság az, hogy a hírlapok magánemberek dolgaival csak a legritkább esetekben foglalkoznak. Hírlapi támadásnak rendszerint a közérdek megkárosítása képezi alapját. S nehéz ily esetekben szigorú határt vonni aközött, hogy mint magánembert, avagy a közügyek emberét illette e valakit a megtámadás. Ha a kormány által kinevezett bírák kezébe adjuk e határ megvonásának fontos jogát, föladtuk a szabad, nyílt szókimondás legszebb jogát, melyre Tisza Kálmánék uralkodása alatt nagyobb szükségünk van, mint valaha.
Ezeket látta-e be a képviselőház jogügyi bizottsága, azt bajos volna megmondani. Az az egy bizonyos, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök e bizottság tárgyalásának folyamán a képzelhető legerősebb érvekkel fegyverkezett föl és a lehető legélesebben hangsúlyozta a megrendszabályozás okvetlen szükséges voltát. Még holmi drasztikus hasonlattól sem riadt vissza. A rablás – rablás – úgymond – akár pisztollyal követik el az erdőben, akár tollal, névtelenül egy írószobában.
Ha mi az efféle hasonlítgatásban útján követni akarnók a kormányelnököt, nem egy dolgát sorozhatnók az erőszakoskodások közé. Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt tegnap, éppen a jogügyi bizottságban tett azon nyilatkozata, hogy határozzon ez a bizottság, ahogy jónak látja, de ha elutasítja az indítványt: a kormány más úton fogja behozni.
Íme, ez a nyilatkozat egészen méltó Tisza Kálmánhoz. Ő nem hagyja magát egykönnyen. Ha most a jogügyi bizottság el is vetette Dárdai Sándornak a miniszterelnök szája íze szerint készített indítványát, az korántsem hozza zavarba Tisza Kálmánt. Majd talál ő módot és eszközt, hogy szándokait, tán még erősebb alakban keresztülvihesse. Ők nem a maga érdekében, ő – saját szavai szerint – éppen nem érzékeny, nem érzi magát sértett félnek, mert hiszen különben mindennap sajtópert kellene indítania. Amit tehát tesz, a közjó érdekében teszi.
Sokszor, számtalanszor mondotta már el Tisza Kálmán ugyanezt. Jogunk van hozzá, hogy ma már ne higgyünk neki. Látjuk, hogy nem érdemel hitelt. Legyenek tehát résen a hírlapok mind, mert Tisza Kálmán a sajtó megrendszabályozásának tervét nem adta föl, csak rövid időre elhalasztotta. Ezt is csupán kénytelenségből.
