39. sz., február 18. A SÜLLYEDŐ HAJÓ
39. sz., február 18.
A SÜLLYEDŐ HAJÓ
A SÜLLYEDŐ HAJÓ
»Mažuranić horvát bán lemondott, utódja még nincs kiszemelve.« Néhány napja kísért már e hír a fővárosi politikai napilapok hasábjain, míg végre valóra vált; a bán lemondott és lemondását legfelsőbb helyen elfogadták. A fölkorbácsolt tengeren hányódó, árbocától, iránytűjétől megfosztott hajó meséje jut eszünkbe e hír hallatára, melyet süllyedése előtt otthagynak a patkányok.
»Rossz előjel, gonosz omen« – mondják ilyenkor a matrózok s a kapitány is, s még viharedzett szívüket is remegés fogja el ily jelenség láttára, könnytől elszokott szemeik is megnedvesülnek, ha a hajó födélzetén processzióban végigugráló patkányokon végigtekintenek.
És valóban, nincs biztosabb hévmérője a hajó veszedelmének, mint ez a patkányvándorlás, mert ez állatok ösztönszerűen érzik meg a közeledő veszedelmet, s sietnek menekülni a süllyedő romok közül.
Mažuranić bán lemondott, a hajó tehát süllyedőben van. És ez nem is lehet másként! Régóta iránytű, árboc nélkül tévelyeg már ez a kormányhajó, melynek Tisza Kálmán a vezénylő kapitánya, a viharok által fölzaklatott államtengeren.
Iránytűjét elvesztette még akkor, mikor a bihari ember fölfüggesztette a lomtárba azokat a híres pontokat, árboca, melyen büszkén lengett a balközépi lobogó, aláhullott abban a pillanatban, mikor Tisza Kálmán beléült a miniszterelnöki piros bársonyszékbe. Sok vihar vonult el azóta a hajó fölött, mely iránytűjétől, lobogós árbocától megfosztva, azóta minden politikai irány, politikai elv nélkül csak éppen hogy megóvta magát a végveszedelemtől. Bordái meg-megremegtek a vész behatása alatt, a födélzetére dobott hullámok védőinek legjobbjait söpörték el részben, a megmaradt jobbak pedig önként mondtak le a védelemről és hagyták oda a megbízhatatlan alkotmányt, félve, hogy süllyedésében őket is lerántja magával a feneketlen mélységbe.
Majd meg zátonyra akadtak a hajóroncsok: a korrupció, a bűn zátonyára. A megmaradt védők közt kiütött a társadalmi korrupció, s volt ki elmerült közülük végképp a bűn fertőjébe. Pedig ezek voltak a leghűbbek, ezek ragaszkodtak legjobban a hajó kapitányához: Tisza Kálmánhoz, és ő hálás volt ezért irántuk; dédelgette őket, takargatta hibáikat s elnéző volt bűneik iránt, s csak akkor szolgáltatta ki őket a közvélemény megvetésének, mikor a bűnt tovább takargatni nem lehetett s félő volt, hogy nem a hajó őket, hanem ők a hajót fogják magukkal levonni a bűn tengerébe.
S még ez a zátonyra jutás sem bírta rá Tisza Kálmánt, hogy lemondjon a hajó vezényletéről; a mindennapivá váló leleplezések dacára sem engedi az ő csökönyössége, hogy lelépjen a kormányról, s otthagyja az alatta megrendülő miniszteri széket, sőt elvakultságában azt hiszi, hogy az eresztékeiben megtágult alkotmányt még kitataroztathatja, megszilárdíthatja és így biztos révbe vezérelheti.
Pedig csalódik e föltevésében. Annyira alá van már aknázva az a miniszteri szék, melyen ül, annyira szétmállásnak indult már az a kormányhajó, melynek ő az elvakult vezérlője, hogy azt ő ki nem tatarozza, meg nem szilárdítja többé soha. S főleg nem azon eszközökkel, melyekhez, mint utolsó szalmaszálhoz kapadozik; a sajtó megrendszabályozása és a közigazgatási reformok életbeléptetésével. Utolsó eszköze ez rendesen a hatalom embereinek, bár a történelem bizonyítja, hogy ez eszköz rendesen alkalmazója ellen fordul, őt teszi lehetetlenné, visszahatásában.
E visszahatás mutatkozik már, a patkányok is kezdik otthagyni a hajót, biztos jeléül annak, hogy az a végelsüllyedés küszöbén áll. Mažuranić bán kezdte meg az eltakarodást a süllyedő hajóról, s bizonnyal követni fogják mások is.
Megmarad-e Tisza Kálmán tovább is a kormányrúd mellett s eltemeti-e magát a süllyedő hajó romjai alá, a feneketlen mélybe, hogy soha többé fölszínre ne kerüljön?
