108. sz., május 11. VÁSÁRHELY CSODABOGARAI
108. sz., május 11.
VÁSÁRHELY CSODABOGARAI
VÁSÁRHELY CSODABOGARAI
Az alföldi sártengerben terjeszkedő nagy magyar városban sok mindenféle dolog megtörténik, amin nincsen rajta a bölcsesség, de még a civilizáció jellege sem. Vásárhely ritkán tesz valami bolondot, de ha tesz, akkor aztán nagyon bolondot tesz. Mert hát Hódmezővásárhely tősgyökeres magyar város, s privilégiuma van arra, hogy originális legyen.
Nem említjük a Grévyhez írt levelet, melyet elvégre is a naiv jóakarat sugalmazott, nem említjük a sajtó ottani sajnos kinövéseit, melyek mind szomorú tükre Magyarország előtt Hódmezővásárhely szellemi életének.
Most ismét egy új »csodabogár« hírét vesszük, nem kisebbet a többinél, de komikusabbat és veszedelmesebbet, mert precedenst lehet belőle faragni a rosszakaratnak egyebütt is, s mert azt bizonyítja, hogy a kis zsarnokok a közéletben talán még veszedelmesebbek, mint a nagy zsarnok, mert a kis zsarnokok sötétben működnek, s nem válogatósak az eszközökben, midőn ellenségeiket letiporni akarják.
A »Vásárhelyi Közlöny«-ből olvassuk, hogy ezen apró zsarnok: Szeremlei Sámuel protestáns lelkész. (Hej, csak híresek a vásárhelyi papok!) Szeremlei úr ugyanis május 5-én a községi iskolaszék ülésén indítványba hozta, hogy mondassék ki a tanítói állás összeférhetetlensége a lapszerkesztéssel s ezen indítványát azzal indokolta, hogy mily visszás állapot az, midőn a gyermek tanárjában a jót, a tökélyt, igazat és erényt hiszi lenni, s ugyanaz nap tanárját a helyi lapokban rossznak, hazugnak, tökéletlennek és megvetésre méltónak olvassa, s mily visszás és nehéz állapot az, hogy midőn a tanító nyugalmat és továbbképzést kell hogy keressen otthonában, e helyett a nyilvánosság szájába keveredik s hiúságoknak hódol, a hiuságokért fecsérli idejét. Fölhozza indítványa mellett még azon eshetőséget is, hogy hátha a tanító valamely elkövetett sajtóvétségért bezáratnék.
Ez indítvány szerencsére nem fogadtatott el még Vásárhelyen sem; de akadtak pártolói, s alig-alig, hogy megbukott, a bukni is úgy bukott meg, hogy Szeremlei Sámuel úrnak igazság lett szolgáltatva színméz bölcsességeért.
De nézzük most már, hogy az újabb kor nagy prófétáját, kit Szeremlei Sámuel néven fog említeni az utókor, honnan s mi okból szállotta meg, pünkösd ünnepének érkezése táján a Szentlélek?
Hát bizony abból az okból, mert a »Vásárhelyi Közlöny« derék és tiszteletreméltó szerkesztője, Nagy Tamás úr, tanár és tanító, s még pedig olyan ember, aki a kálvinista »jezsuita páternek« nem csókol kezet, s nem hagyja magát fölhasználtatni a tiszteletes urak céljainak, hanem önállóan, higgadtan, mérsékelten és mégis bátran vezeti kicsiny lapját.
Szeremlei úr indokolása igazi világot, vagyis inkább igazi árnyékot vet az ő szellemi látkörére. A fölhozott indokok vastag hájzsír csöpögései.
Hát bizony kedves tiszteletes uram, azt a szájat, amit ön fázva tőle, a nyilvánosság szájának nevez, most már hatalmasabb embereknek sem lehet befogni, mint ön. Hihető, hogy azok, akik szeretnek a sötétben bujkálni, irtóznak a nyilvánosság szájától, de hasztalan, – a nyilvánosság szája nyitva marad s önök, vakondokok pusztulnak el!
Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt események nem támaszthattak valami jó véleményt Hmvásárhelyt az ottani sajtó iránt, mely ferde irányban működött, vagy legalább kisiklott a helyes útról, – de mi ezzel szemben a teendő? bizonyára nem arra törekedni, hogy a hírlapírói foglalkozás nyilvánosan meggyaláztassék, mert arra nagyon kicsiny ember Szeremlei Sámuel uram, – hanem arra törekedni, hogy az ottani sajtó fölemeltessék.
Ami az incompatibilitást illeti, a tanítói foglalkozással annyira kompatibilis, hogy iker-testvér ezzel. Amit a tanító élőszóval kell hogy tegyen, azt írásban tennie sem lehet helytelen. Csak bornírt agyvelőben születhetnek ez iránt skrupulusok.
Az egész világon a tanítók és tanárok adják a sajtó munkásainak legnagyobb kontingensét, ők azok és a politikusok, akiknek jóformán szakmájába vág az, hogy eszméiket, szavaikat terjesszék minden kigondolható alakban.
Ez volna a lelkészek kötelessége is, ők azonban (tisztelet a kivételeknek) minél inkább a társadalom heréivé válnak s uti figura docet, még olyanok is akadnak köztük, kiknek még az is rosszul esik, ha mások munkálkodnak a közjó érdekében a XIX. század legtiszteltebb fegyverével, a tollal.
Sajnálatos, hogy Hódmezővásárhely iskolaszéke ez indítványt csak tárgyalásra is bocsátotta, sőt hogy annak némi részben jogosultságot engedett, amennyiben oda utasította Nagy Tamás urat, hogy folyamodjék szerkesztői engedélyért, s amiért ezt eddig nem tette, megrovással illeté.
Hohó, érdemes kupaktanács! Önök praktikához folyamodnak, önök megrovással illetnek egy embert, aki kötelességét híven teljesítve még azontúl is közhasznú munkának él, önök engedélykérésre kényszerítik, hogy más címen szabaduljanak meg az önök előtt nem kedves laptól, mert nem lehet kétkedni, hogy az összeférhetetlenség monstrum határozatától maguk is megijedve, kerülő úton akarnak pressziót gyakorolni Nagy Tamás úrra.
Ez jellemzi önöket. Fogadják ezért Hódmezővásárhely közönségének hálás köszönetét – mert bizony nagy díszére válnak önök a nagy alföldi magyar városnak!
