AZ UTOLSÓ »ELESETTEK« • – Nyílt levél a szegedi békákhoz –
AZ UTOLSÓ »ELESETTEK« •
– Nyílt levél a szegedi békákhoz –
– Nyílt levél a szegedi békákhoz –
Megtörtént a legborzasztóbb, amitől mindenki fázott: kisütött a nap és elolvadt a jég. Vidám fehér felhők úsztak az égen, s folytak le kelet felé, mint valami menyasszonyfátyol.
Fehér-felhős nap, fekete nap, aki a tavasz pántlikáit lógattad a mennybolton, s örömök koporsójára lettek jók, oh te fekete tegnapi nap, minek is vett be téged a kalendáriumba Gergely pápa!
A humoristák azt mondják: a februárius az a hónap, amelyikben legkevesebbet beszélnek az asszonyok. Szomorú februárius! Ez az egy jó tulajdonságod sem érdem mármost, mert hiszen te leszel a legunalmasabb, a leghosszabb ezután, ha már a jég fölolvadott.
Az pedig fölolvadott. Egy-két napig csak tartotta magát. A napfény, mely delenként csillogó fénnyel öntötte el, elsiklott sima hátán s nem tett kárt benne. Gyenge volt még a hatása, vékony tűszúráshoz hasonló. A mogorva szigorú éj bebalzsamozta a parányi sebeket, behegesztette, kisimította, s a hajnali dér friss zúzmarával zománcozta be.
Gyönyörű volt látni az óriási jégpadlót, amint körös-körül regényes romok szegték be a pusztulás városában.
Ha lélekemelő hatással bír a rákosi gyep, hol őseink országgyűléseket tartottak hajdan, hol Hollós Mátyás király annyiszor ficánkoltatta csótáros paripáját, ha rejtélyesen, szívháborítón suttognak a romhányi erdő fái, hol Rákóczi tárogatója zengett egykor, miért ne volna ezer emlék fölidézve, mikor az a sima nagy lap elenyészik, amely eddig a korcsolyázó-pálya volt? Hová zarándokolunk ki ezután?
Milyen szép séta volt odáig! Igaz, hogy nem vitt utunk virágpadok, nevezetes műépítmények mellett. Mindössze két jelesebb pont volt odáig: a szép szőke trafikánsné, akire rá lehetett mosolyogni, s tovább az ős Durbincs romjai, ahol könnyezni lehetett.
De ott volt a cél: a jégmező.
S az már nem volt akkora mező: úgy nézett ki, mint egy fehérfalú virágos szövet.
Volt ott piros rózsa, fehér rózsa, felső bimbó s sok tarkabarka figura.
A sakktáblához hasonlítanám, de attól félek, hogy az olvasó fölismerné a tornyokat, a bástyákat, a lovakat, a futókat, a királynét és a parasztokat. És lehet, hogy így volt. Piros aranyos ruhája volt a királynőnek, ahogy a királynők szoktak öltözni bíborba, s aranyos csipkés fehér kalapja. Egész udvara bámulta. Mert a kis királyné azzal különb az igazi királynéknál, hogy nem kell magával hordania udvarát: ahova lép, magától támad ott udvar körülötte.
De a királyné mit érne egyedül? Egész sereg van ott a szépekből. Dzsingisz-Khán óta a leghódítóbb sereg.
S amint röpülnek óriási körbe; a szép bokákhoz szíjakkal odaerősített korcsolyák lemezei alatt fehéres út támad nyomukban, minő a tejút az égen Attila hős hadának patkóitól.
Ez is had, de nem annyira hős, mint inkább szerelmes had.
A leányka ide ád randevút a szerelmes ifjúnak. Ha nyár lenne, lombos fa árnyékában szelíd estén lenne a találkozó, most a jégen van. A nyárfák nem suttognak, a holdvilág nem süt, de ezt kipótolja az, hogy kéz a kézben futnak együtt s távol a jégpálya szélein, a »gardedám«-i padtól jó messze, meg-megállanak pihenni. Édes pihenés, édes szavakkal.
S itt csalja meg urát a menyecske is. Mert hát hiába, guruló portéka a szív, s mikor az oltárnál megállítani akarja a pap, bizony fölösleges dolgot cselekszik: ha a kalitka nyitva, a kis madár röpül… röpül…
S nyílás mindig van a kalitkán.
De ki győzné leírni a jégpályát? A »pletyka-padot« a pálya legközepén, hol nyelves menyecskék beszélik meg a város mindennapi dolgát. Lány ide ritkán vetődik, s ha ide jön és megízleli a pletyka gyönyöreit, kétszerte jobban vágyik főkötő alá.
De még nehezebb leírni a közönséget. Az iskolás lányoktól és fiúktól fölfelé egész a mameluk képviselőig, látni mindenféle branche-ot. Még Tisza Lajos is eljön néha, ki nem vállalta el a dísztagságot, hanem rendes tagnak íratta be magát.
A biztosi tanács képezi a jég arisztokráciáját: egy-két pillantással végigméri a publikumot, egyik-másik aztán, mint egy igazi arisztokratához illik, kikeresi magának a legrútabb hölgyecskét, és neki udvarol annak jeléül, hogy egy arisztokrata fölötte áll az isten azon szeszélyének, hogy az valakit a saját szakállára szépnek teremtett. Az igazi úr fumigálva halad el a szépség mellett, mert azt mondja, ő határozza el, ki a szép. Aztán nem is szeret egy »gusztuson« lenni a »canaille« publikummal.
A pártoskodó honatyák azonban itt sem maradhatnak tétlenül. Megalakult az »Ilka« és »Marcsa« párt. S az Eris alma fölött mindig váltakoznak a sanszok. Már-már »Marcsa« felé ingadozik a győzelem, mikor az »Ilka« valamelyik új toalettje ismét őrá fordítja a közcsodálatot.
De ezek a kulissza titkok. Térjünk rajzunk címéhez, »Az utolsó elesettekhez.«
Valaki egyszer azt mondta, hogy a mennyország kilenc hónapnyi járó föld innen. S ezt következő indokolással kísérte: »Mert egy elbukott angyal annyi ideig pottyan le ide a földre.«
Oh, ezek a mi jégpályai elbukott angyalaink nem esnek olyan magasról s nem esnek le olyan nagyon. Ezek csak úgy mulatságból potyognak, a vakító bokák, meg a vakító fehér szoknyák kedvéért.
Nem mondom, hogy egy ilyen elesés reklám, mert sokszor nem az, de nem is hátrány, nem is hiba és nem is kellemetlen dolog. Mert az igazság jelentkezése az, a valódiság fölbukkanása. A látszat háttérbe szorul, megsemmisül olyankor, s csupán a tények beszélnek.
S ki ne hajolna meg a tények előtt?
Valóban elesni, szépen elesni, szerencse…
Boldogok ti, akik utoljára estetek el tegnap.
Legelőször leesett az egyik. Örökös versenytársak.
Valóban elesni, szépen elesni, szerencse…
Boldogok ti, akik utoljára estetek el tegnap.
Legelőször leesett az egyik. Örökös versenytársak.
Eddig arról folyt a vita, melyik tanulja el az eleganciát a másiktól. Nem lett a vitának eredménye. Most azzal van előnyben az egyik, hogy elesett. Ezt nem tűrhette a másik. Fogta magát és ő is elesett.
S a jég már gyenge volt akkor. A kristálylap hátát fölszántotta a nap, s kásás porhanyós lett a fölület. A korcsolyák lemeze nem dübörgött, nem zizegett többé a merev talajon, hanem reszelve hasgatta össze.
A jég olyan volt, mint egy, a megsemmisülésnek induló holttetem, sárgás színt öltött s puha rothadásnak indult.
Az elesettek fotográfiája kinyomódott rá. Az elesettek meg voltak örökítve.
De már mikor az udvarlók elmentek, hogy megnézzék a két fotográfiát, már nem volt ott semmi… egészen semmi…
A kedélyes téli ezüst mező, hol annyi minden történt, hol vidám csengő kacaj annyiszor hangzott, fürge pajkos leányok mosolya hol oly sokszor ragyogott, hol édes történetek szövődtek, hol szívek meggyulladtak és elégtek, hol virágok nőttek, elhervadtak, az ezüst mező puszta, elhagyott s nem ezüst mező többé – hanem egy nagy pocsolya.
A váz még ott van, a két fotográfiának se híre, se hamva, a föloszlásnak indult holttetemnek még egy nap kell, s állóvíz lesz belőle.
S mivel állóvíz lesz, habjai sem lesznek és nem fogják kifecsegni, kilocsogni azt a sok titkot, amit tudnak.
Egészen néma pocsolya lesz. És ez nagyon jól van így.
Önök azonban, szabad királyi Szeged városának ezután születendő békái, önök boldogok, e vízben fognak lakni, s édelegni fognak azon sárban, mit pici lábak hordtak össze a jégbordákra télen át.
Önök, kik e vízzel olyan jó barátságban lesznek, hogy megértik az ő némaságát is, s beszélni fognak vele, önök meg fognak tudni mindent, ami történt.
S ha majd nyáron néha esténkint az előttem kegyeletben tartott ős Durbincs romjai kedvéért arra járok, kuruttyolják el kérem nekem… azokat a melankolikus történeteket.
...................
Addig is pedig tanúsítsanak némi respektust a szegedi lakáshiány iránt. Igyekezzenek megférni e paradicsomban, s ne foglalják el lakásul, mint tavaly, az egész várost.
