A HÉT TÖRTÉNETE [III.]
A HÉT TÖRTÉNETE [III.]
Hát bizony már beköszöntött a meleg, – kánikula áprilisban. Tavaly ilyenkor vízen csónakáztunk a város kellős közepén télikabátban, ezidén vizet izzadunk és keressük az árnyékot. Pedig ez esztendő éppen a tavalyinak árnyéka.
No, de nem is az esztendőről, hanem csak a hétről van szó. Annak a nevezetességeit kell elbeszélnünk szegedi szempontból.
De hát mi történt egy hét alatt Szegeden? Ebben a csendes építkezésű városban, melynek világhírű rendőrsége elejét veszi minden bajnak és minden nevezetesebb stiklinek, hol boldog mindenki és megelégedett, hol csak meg kell kívánni valamit, hogy az ország azonnal teljesítse, hol az egyedüli elégedetlen ember Bakay Nándor, s az is olyan ember, aki lemond tíz forint napi diurnumról csak azért, hogy ő elégedetlen lehessen. Szeged tehát az a város, ahol pénzért veszik az elégedetlenséget, Bakaynak legalább, uti figura docet, négyezer forintjába került.
Biz itt kevés történik. Akasztások elő nem fordulnak, halottak föl nem támadnak, carrouselek nem tartatnak, még a halálozási statisztikát se vezetik, vagy a törvénytelen szülöttek számát.
Pedig már több mint kilenc hónapja van itt a királyi biztosság, amit (honni soit qui mal y pense), becsületemre mondom, csupán azért említek, mert ez idő alatt a közélet némi élénkebb érlüktetést nyerhetett volna.
No, de ha sok nem történik is, valami keveset mégis össze lehet böngészni.
Vasárnap a királyi biztos díszfogadtatása volt. Fényes dikciók fényes bandérium. A koronázás óta ilyen bandériumot nem lehetett látni. Két daliás levente ügetett elöl, csillogó ruháik fodraival gyöngéden játszadozék a déli szellő. Volt még azonkívül hat rendőr. Amint toporzékoló nemes paripáikon el-elrobogtak, megdobbant a föld, s Phőbus napszekerét megállítá az égen és irigykedve csodálta.
Tisza Lajos kihajolt hintajából, s amint végignézett rajtuk, önkénytelenül fölkiáltott: »királyi pompa«! s örömében nyomban elfeledte, hogy »sírja nem itt Szegeden rengett«.
A királyi biztossal megjöttek a tanácstagok is – s hogy ne legyünk egy kaszttal túlterhelve, mindjárt harmadnapra eltávoztak a komédiások.
Igen, a színház bezáratott, s szeptemberig most már nem gyönyörködhetünk az elragadó művészet élveiben. – Üres lesz az érdekes fabódé, s mert tavalyi nyári lakói, a békák, nem térnek vissza az idén, csak az emlékek fogják lakni, s páholytól páholyhoz suhannak… fölkeresik a szépek hűlt helyeit, és édelegnek, elmulatnak.
Bár nagy veszedelem fenyegeti a faszínházat, a Falk Miksa százharminchatezer forintja mint fekete felhő gyülemlik az égen, s lehet kocsiszínné vagy éppen istállóvá devalválja néhány évszázad múlva az eddig kevély csarnokot, melyet annyi derült óra fénye sem szépít meg annyira, hogy különbet ne kívánjunk.
*
Nagy parlamenti sikerei után Szeged »bölcse«, Bakay Nándor is hazajött megpihenni.
A diplomata azonban sohasem pihen, mert amikor pihen, akkor is dolgozik.
Unalmában meglátogatta Lajos barátját is a Zsótér-házban. Sétálni hítta, valami ürügyet mondott, valami mutatni valót födözött föl, gondolom, valahol a töltéseken.
Bakay t. i. rehabilitálni akarta magát, s így gondolkozott:
Elhívom Lajost valamerre, hadd lássanak vele az utcán, …hamar híre fut, s aztán… barátairól ösmerni meg az embert.
De mert Lajos is úgy gondolkozott, hogy barátjairól ösmerni meg az embert, azt mondta Ferdinek, hogy nem megy vele sétálni.
E státusférfiúi távolodások egy nagy európai konfliktus csíráját hordják méhükben, úgylehet.
*
A Bakay parlamenti sikerei és beszédei után eszmetársítás útján menjünk át a zöldbe. – Újszegedre.
Ez most a legüdítőbb hely. Siessünk kifelé. Mégpedig a »Hallpiacon« át. (Valóban, a szegedi magisztrátus nagyobb dicsőségére, így vagyon ez fölírva a »Halpiac« egyik szélső sarkán.)
A vén hajóhíd ott éli utolsó napjait (félek, évekké lesznek e napok), s olyan, mint bizonyos hölgyek, kik minél korhadtabbak, annál drágábbak. Vén bordái ki-kiszakadoznak, szinte terhére van, ha valaki keresztülmegy rajta, azért is kell fizetni mégegyszer annyi vámot, mint tavaly. Ha eddig Szeged mellett folyt el a Tisza, ezentúl Szegeden keresztül folyik az, s ha túl vagyunk a Tiszán, csak a város túlsó részeiben járunk.
De most mi közünk a városhoz, mikor éppen a városból menekülünk a Népkertbe?
Milyen egészen más itt a levegő! A tavasz illatát csapkodja felénk a langyos szellő, »melytől megrebbennek a fák új levelei, e mint távoli hollószárnyak zizzennek össze.
Az intelligensebb közönség, úgy látszik, elvetette azon különös szokást, hogy vasárnap sereglett itt össze, mikor az egész liget porzott a nép ezreitől s kurjongatásoktól, keserves muzsikától visszhangzott, hétköznap pedig, midőn egész szépségeiben tárul ki a természet, a némaságban, alig kereste föl valaki e szép, de gondozatlanul hagyott helyet, mintha bizony hétköznap értéke sem lenne a jó, tiszta levegőnek.
Ezidén azonban másképp van. Ami nem is csoda, hisz a szegediek már két éve nem láttak tavaszt: indokolva van, ha mohóbban élvezik.
A közönség hétköznapokon is kijár, s egész fővárosias színt nyer ilyenkor az úri néptől tarkálló liget. Dicséretképp említjük meg, hogy az idén némi gondot tapasztalunk mindenütt, azaz az utakat seprik néha, a füvet tisztítják, bár nem mindenütt, s a városi kertész ízelítőnek csinált valami formátlan virágágyakat a Népkert elejére. Úgy néznek ki ott, mint a szégségtapaszok valami rezes orrú vén banya arcán.
De hát a kezdet mindenütt nehéz, s reméljük, hogy lesz folytatása is, – mert amilyen por lesz itt az idén és mindaddig, míg az építkezések folynak, annak csak isten a megmondhatója. Az emberek kénytelenek lesznek az egyedüli kirándulási helyre, a Népkertbe menekülni. Ez nem mulatság többé, hanem fontos egészségügyi szempont.
De különben is nagyvárost alig lehet képzelni kirándulási helyek nélkül, csak az a város lehet boldog, ahol nagyobb jólét és kényelem van. A kényelemhez hozzátartoznak a mulató helyek, parkok sat.
Mert kinek volna kedve olyan városban letelepedni, hol csak nagy terhek vannak előnyök nélkül?
Nem művelhetünk csodát, nincs birtokunkban az Aladin csodalámpája, de amit a jelenlegi körülmények mellett ki lehet vinni, miért hanyagoltassék el az is?
Fordítson a város gondot a Népkertre, költsön rá, s higgye meg, minden befektetett garas nagy kamattal térül vissza. Egy fürdő, egy elegáns vendéglő künn a Népkertben óriás jövedelmet hajtana a városnak. Csakhogy a város is úgy van ezzel, mint Széchenyi István mondotta: »Rossz gazda szeme nem látja az aranyat.«
