AZ ÉJ – SZEGEDEN
AZ ÉJ – SZEGEDEN
Aki valamely várost csak nappal látott, és aki valamely asszonyt csak éjjel látott, az azt nem ismeri, mert ami az asszony este a csillárok fényénél, az a város nappal, midőn a virágos ablakok, festett boltfirmák és ingerlő kirakatok tarkasága elvonja a figyelmet az igazi vonásaitól.
Szegedet sem ismeri, aki csak nappalról ismeri; aminthogy az asszonyt nem ismeri, ha csak éjjel látta valaki. Éppen az az oka, amiért mindig a korrekt kifejezéseket szoktam használni: »Ilonka – vagy a Tercsike – nappali arca«, »Szegednek éji külseje« stb.
Bele kell mélyedni a dologba, hogy önök megadhassák nekem az igazat. Bátran ki merem mondani, hogy az éji Szeged semmiben sem hasonlít a nappalihoz, éspedig nemcsak a külsejére nézve változik el, de más lényeges dolgokban is.
Én teljes életemben nagy barátja voltam a szabadságnak, s éppen azért jobban szeretem az éjszakát a nappalnál, bár a poéták a szabadságot a naphoz hasonlítják, mégis az éj a szabadság szezonja. Végrehajtó, finánc, városi drabant, királyi biztos mind alszanak ilyenkor, s az egész államhatalom az embernek a zsebében van – ha van.
Minden szünetel, még tán a gondviselés is behunyja szemeit ilyenkor, s a mély csend, mely átveszi az uralmat, mely komoran letelepszik a becsukott ablaktáblákra, a kapuk izmos, durva kilincseire, mely összeszorítani látszik a házak kéményeit, a födelek mintha ropognának alatta, s a kövezet mindenik kockája amint megkoccan a lábunk alatt, hogy az elhangzik messze, a harmadik utcába, mintha mind azt hirdetné, hogy e mozdulatlan, hallgatag, élettelen testek közt milyen nagy úr egy ember.
Már Budapesten lepett meg az a különös jelenség, hogy nappal a Váci utcán alig hallani egyebet német szónál, míg ellenben ha éjjel megy arra valaki, az csak magyar diskurzust hallhat. A németek mind alusznak már.
De hiszen mindenütt meglátom ez anomáliákat. Szegeden nappal csak minden tizedik ember látszik tartozni az intelligens kaszthoz, míg ellenben aki éjjel jár itt, kivált hétköznap, azt kellene hinnie, hogy Szegednek óriási intelligenciája van, mert az »éjjeli hazamenők«, amennyiben az utcán a sötétben láthatni, többnyire az intelligens, a lateiner osztályhoz tartoznak.
Szép az az éj! A nagy fekete palást, amely annyi titkot, köztük sok édes titkot eltakart; költészettel önti el mindazt, ami próza. A házsorok mintha fehér kísértetek volnának, akik sötét szalagokat tartanak kiterítve.
A sötét szalagok (az utcák), hajladozni, reszketni látszanak a kísértetek kezében.
Magok a megszokott utcák felösmerhetlenek, ismerős házak idegenül meredeznek ott. A pongyola megváltoztatta őket. A zöld ajtó, melyen aranybetűs tábla és egy szép férfifő hirdette, hogy az a fodrászbolt, be van téve, csak a két réztányér csillog ott a magasban, a boltok az ő szokott ábrázatukkal hiányoznak, a puszta firmák hosszú sora hidegen hat, e máskor mosolygó, tarka-barka nevek most mind olyanok, mintha egy nagy koporsóra volnának írva. Az élet elköltözött. Minden hideg. De e hidegségben van valami méltóságos, valami megdöbbentő.
A nagytemplom árnya lerajzolódik a térre, s szeszélyes alakjával ferdén kiterpeszkedve a földön, egyet-egyet látszik mozdulni lomhán, s mint valami cápaszáj, elnyeli a keresztülszaladó kóbor ebet vagy macskát, mely bogarászni indul ilyenkor, mígnem az árnyék-óriás másik végén újra kibukkan…
De mind az utcák, zegzugok, fülkék, nyílások tele vannak suhanó árnyakkal és szellemekkel, a fák leveleiről lepotyogó harmat nesze meg-megállít, mintha szólított volna valaki.
A dajkamesék világa van előtted, s az idegeket valami hideg zsibongás futja át, megkettőztetett léptekkel sietsz a sétány mellől a térre, hol a lámpák pislogó tüze éppen azt a hatást gyakorolja, amit rút banyák ravasz szemhunyorítása…
Még amott a háztömbben látszik egy-két világos ablak, arra sietsz hazafelé, megijeszt a síri nyugalom, csak egy percre hagytad el azt, ami él, s már újra az élet közé vágyódol.
Igen, amott még, a kis sárga házban fönn vannak: mintha elfojtott nyögéseket hozna feléd a langyos éji szellő, mintha a halálmadarat látnád röpködni a két halványan megvilágított ablak között, mik úgy néznek ki, mint két kisírt szem. Lehet, hogy képzelődés, lehet, hogy csakugyan beteget virrasztanak, vagy halottat fektetnek ravatalra. Ki tudná, mi történik a falakon belül? Mennyi szomorú életregény!
És mennyi dévajság egyszerre! Átellenben is világos minden. De ez már a fényűzés világítása, a fény fölöslege mintha nem férne el odabenn, kitolakodik mindenfelől éppen úgy, mint a jókedv virágai, lehet, festett virágai. Ez már mulatóház lesz. Érdes női hang süvíti:
Tulipiros a szoknyám!
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!
Mégegyszer visszanézel a térre, mintha sajnálnád annak elmaradt csendjét, ott sötétlik az óriás téglarakás, melyből a leendő Szeged fog épülni… S amint megvillannak szemed előtt a nagy, monumentális épületek, amiket az éj szebbekké tesz, azokra gondolsz, amik még fölépülnek.
S látod az éj fátyola alatt az előtted elterülő új, fényes várost, melynek hossza-vége nincsen, látod karcsú palotáit, fényes templomait, gyönyörű kirakatait.
Büszkén emeled föl fejedet: magyar önérzettől dagadoz szíved, s mire a Dugonics térre érsz, már a mellényedet is ki kell gombolni, hogy elférj magaddal.
Vérmes reményeid fölvisznek a felhőkbe, repülni látszol, mikor egyszerre gúnyos röhögés hangzik föl előtted és leránt a földre.
Mi ez? Talán csak álom, képzelet?
Megdöbbenve nézel szét. A kibukkanó hold éppen odavilágít az arcára jó Dugonics Andrásnak, ki mint tudvalevő, az összes éjjeli rendőri szolgálatot teljesíti Szegeden.
És íme, azon a szelíd arcon ül ott a gúnyos mosoly. Igen, igen, a szobor nevetett fel gúnyosan…
Nem mersz szembemenni e kísértettel, visszafordulsz s mégysz, amerre jöttél.
Csípős nyugati szél kezd fújni. Beburkolózol, fázol. Attól a gúnyos nevetéstől-e, vagy a széltől? Magadat szidod e babonaságért, de azért mégis csak kerültél, s visszamégy újra a Klauzál térre, hogy a Feketesas utcán keresztül juss haza.
Az óra üt a toronyban: kimérten, ünnepélyesen hangzanak el a negyedek. Majd tompán kong: egy… kettő.
Egy földszinti szögletházban megcsikordul s megnyílik kissé a külső ajtó egyik szárnya; fölsír egy vékony hangú csöngettyű, lámpafény öltögeti a szűk nyíláson át hosszú nyelveit az éjbe.
S tisztán hallatszik belülről egy hatalmas hang, mely rezegve ömlik el a levegő közt:
– Laboráns! Világíts a nagyságos uraknak!
Nehéz és bizonytalan férfiléptek kopogása hallatszik azután közel, majd távolodóbban, míg végképp elenyészik a Kárász-szögleten.
Újra néma csönd terül el rejtélyes titokzatosságával. Csak egy-egy cserebogár zsong néha, s megkoppan, amint levágódik a kövezethez… messze valahol kapu vagy ablak nyílik meg, kulcs zörren, amint a zárba tolják… de mindezek fölött magasan uralkodik a Kiss-ház kapujában alvó boltőr jóízű hortyogása.
