GRÓF ANDRÁSSY GYULA EGYETLEN SZAVA
GRÓF ANDRÁSSY GYULA EGYETLEN SZAVA
Egy megtörtént, minden adataiban való dolog elmondása dacára is óhajtok annyi kímélettel lenni, hogy a történet hősének igazi nevét elhallgatom s csupán predikátumát használom föl és keresztnevét.
Neczpály Miklós a történet hőse, s amennyiben előre megmondtam, hogy predikátumát használom föl névnek, nyilvánvaló tehát, hogy Neczpály Miklós magyar nemesi családból származik. Fiatal ember és fogalmazó a közös pénzügyminisztériumban Bécsben, ami megint azt magyarázza meg, miért hallgattam el egész nevét kíméletesen. Hivatalnok emberről nem tudni, minek vallja kárát.
A fiatal Neczpály egy szegényebb sorsú felső-magyarországi család nagyreményű sarja, nagyreményű azért, mert vannak elegendő nexusai a magasabb régiókban, két nagybátyja képviselő, s ezek közül az egyik, pláne, primipulus és az Alsóház egyik elnöke.
Mert igen bizalmas úton jutottam e történet egyes szálaihoz, a nagybácsik közül egyet sem fogok megnevezni, hanem közülök azt, akinek itt éppen szerepe van, egyszerűen »Pali bácsi«-nak szólítom, amint hogy úgy is nevezik őt mindenütt: a klubban a tarokk mellett, otthon a vármegyében, az országházi folyosón, csak éppen talán a »Ház«-ban nem.
A fiatal Neczpály magas, szőke pofaszakállú, sovány, hosszúképű ifjú, akinek egyetlen szenvedélye az utazás. – Utazni, örökösen utazni – lehet-e természetesebb, mert kielégíthetetlen vágya egy bürokratának, aki örökké íróasztalához van láncolva?
Különösen Amerika felé vonzotta Miklóst a szenvedélye már gyermekkora óta, a varázsütésre támadt városok zaja, az őserdők hallgatag nyugalma, a sajátságos intézmények és emberek, az emberi ész csodás művei, mind nagy hatással voltak képzelődésére, s utazási szomjára.
Én (e sorok írója), ki játszótársa voltam Neczpálynak, s ismerem őt gyermekkorától, bízvást elmondhatom, hogy okvetlenül turista lett volna, ha családja szerény anyagi viszonyai megengedik, de így kénytelen volt kenyérpályát keresni, s a kenyérpálya parancsol.
Az adott körülmények közt tehát szépen megépített gyermekkori ábrándjai és tervei mindössze oda zsugorodtak, hogy egykor ha majd osztálytanácsos lesz, mégis megnézi Amerikát, ha szegényesen tengődve kell is utaznia. De énistenem! mikor lesz az, mikor őt osztálytanácsossá promoveálják! Be sokszor megárad meg leapad addig odahaza a kiscsoltói patak! Talán már öreg, tehetetlen lesz akkor, s jobban fog vágyni a meleg kályha mögé nyugalmas karosszékbe, mint a romantikus Újvilágba. Vagy hogy meg nem éli azt az időt soha, mikor a »Wiener Zeitung«-ban ott lesz cicero betűkkel: »Közös pénzügyminiszterem előterjesztésére…« stb. De ha megéli is, kérdés, utazhat-e, kap-e annyi szabadságidőt.
Ezer meg ezer kételye támadt könnyen szétoszló felhőnek, mert a remény napja besüt a miniszteri bürókba is, s Miklós, mintha előérzete lett volna, mindig várt valami »non putarem«-re, mely reménységeit valóságra váltja föl.
Szerény fizetéséből szorgalmasan rakosgatott félre amerikai úti leírásokra, s magára az útra, s mi rokonok, jóbarátok és ismerősök, valahányszor érintkezésbe jöttünk vele, sohasem mulasztottuk el megkérdezni: »Mikor utazol Amerikába?«
Ő ilyenkor csendesen mosolygott és türelmesen hajtotta meg a fejét, mintha egy láthatatlan végzetnek jelentené ki ezzel az önmegtagadó engedelmességet.
Tavaly, 1879. évi ápril elején azonban egy szerencsés véletlen következett be. Neczpály egy elaborátum kidolgozásával bízatott meg minisztériuma részéről, s ki lett jelentve előtte, hogy hivatalon kívül végezze. Hét hónapi szabadságot kapott. Többet, mint amennyit egy amerikai út s a munkálat bevégzése igényel.
Bezzeg volt nagy öröme, mert a gyűjtött pénz is szegényesen éppen elég volt födözni az útiköltséget. Utánalátott az útlevélnek s elutazott, értesíté rokonait, s többek között nekem is megírta: »végre – írja többek közt – én is boldog ember lettem. Megházasodtam, gondolod? Oh nem, annál sokkal okosabb történt. Megyek a jövő héten Amerikába. Sok kedvvel, kevés pénzzel megyek. S te most egész jogosan mondhatnád, mint ahogy szoktad, mikor valaki rossz kártyára megy be a kalábriászban: “be csak be, de majd ki!”– Hogy miként érek oda, azt már tudom, de hogy miként jövök haza, arra nem is akarok gondolni, mert még le találnék maradni. De mit is aggodalmaskodjam! Hiszen jól ösmered a családi nyavalyánkat: hozzá vagyunk szokva mindketten a jogászkorból, hogy "Nachnahme"-val jártunk haza. Nehány tárcacikket, ha szívesen látjátok, úgylehet, lapotoknak is írok innen.«
Éppen az elutazás előtti napokban vetődik föl Bécsbe Pali bácsi, s valahol a Práterban találkozik Neczpályval.
– Tehát utazol, öcsém – mondja a kölcsönös üdvözlések után –, mikor indulsz?
– Egy hét múlva.
– Tudsz-e jól angliusul? Hogy úgy ne járj te ott, mint az anglius járt itt, mikor Eötvös az akadémiai ülésre vitte, ahol jelen nem lévén az elnök (még akkor »elölülő«-nek nevezték), az alelnök prezideált, kit minduntalan akként szólítottak: Tisztelt »al-elölülő«; mire az angol mosolyogva jegyzé meg: »Báró úr, valóban bámulatos festői ez az önök nyelve, úgy hogy tökéletesen visszaadja a fogalmat, némely szót meg lehet érteni.
– Melyiket értette meg ön? – kérdi meglepetve Eötvös.
– Az elölülőt… Hiszen annyira világos…
– Mi hát?
– Mi volna egyéb, mint furulya.
Neczpály megnevette az öregúr adomáját.
– Folyékonyan beszélek angolul, mindössze a kiejtésem hagy fönn némi kívánni valót.
– Nem baj az, csak egyéb legyen, öcsém; mert a török vezír is azt mondta az Apafi uram őnagysága követének, mikor az valami kedvezményért járult őkegyelmessége elé egy szép orációval: »Meghallgattalak emberséges követ, de nem értettelek meg, eredj hát előbb haza és tanulj meg törökül«. Mire az haza is ment és megtanult törökül: egy nagy tarisznya aranyat hozott magával.
– No, én ugyan nem viszek – mondja Neczpály, hanem ha Pali bácsi már egyszer itt van, és véletlenül jóban volna Andrássyval, meg ha terhére nincs…
– Igen szívesen szólok melletted. Holnap éppen Andrássyhoz készülök látogatóba. Viszlek, ha akarod.
Úgy is lőn. Másnap frakkba öltözött Neczpály, s a jó öreg táblabíróval elsétáltak a Ball Platz-i palotába.
A fürtös fejű kancellár éppen jókedvében volt, nyakába borult Pali bácsinak, amint megpillantotta, s szívesen megrázta Miklós kezét, mikor őt, mint öccsét, bemutatta.
Pali bácsi megbeszélvén az otthoni mameluk dolgokat, töméntelen adomával fűszerezve, magyaros, hosszú kerülőkkel kilyukadt Neczpály dolgára is.
– Bizony hallod, adhatnál ennek a gyereknek egy kis paksust: ne tartsák valami »armer Reisender«-nek odakünn.
A gróf aranyos jókedvében volt, madarat lehetett volna vele fogatni.
– Hát ezzel a kívánságoddal éppen jókor jöttél, Pál bátyám! Az amerikai nagykövettel fogok reggelizni, mindjárt itt lesz. Maradj itt az öcséddel együtt. Aztán majd meglássuk [!], ad-e egy ajánló levelet?
Miklós elpirult az örömtől, Pali bácsi pedig jókedvűen helyezkedett el egy karosszékben, s elbeszélte az összes nevezetesebb esélyeket, amik az Andrássy-minisztérium óta előadták magukat a tarokkban. És még ezer meg ezer hazai pletykát Domahidy Pistáról, Gorovéról, Ordódyról, egyszóval a klub embereiről, amit a külügyminiszter olyan pietással hallgatott, mintha valami európai fontosságú dolgok volnának, pedig csupán semmitmondó apróságok, de az édes otthonból.
Végre megérkezett az amerikai nagykövet, s minthogy Pali bácsi is megtanulta az angol nyelvet a forradalom utáni fogsága alatt Josefstadtban, igen kedélyes társalgás fejlődött ki a reggeli alatt. A beafsteak fölségesen sikerült, s a bordeaux-i és old-sherry pompásan ízlett.
Andrássy Gyula egy alkalmas pillanatban a reggeliző társaság negyedik tagjára, a szerény, hallgatag Miklósra fordítá figyelmét.
– Ön tehát el fog utazni a szép Amerikába. Milyen kár, hogy föl vannak találva a vasutak, posták és távírda-drótok, s nem a lovagias középkorban élünk. Őexcellenciájának, az én kedves vendégemnek most mennyi mindenféle üzenetre volna alkalma.
A nagykövet, egy igen tisztességes, vonzó arcú zömök gentleman, mosolygó arccal fordult a fiatalember felé…
– Ah, tehát az én hazámba utazik ön?
– Rajongva szereti Amerikát – mondja Pali bácsi. – Odahaza mindig jenkinek csúfoltuk. Attól félek, ottreked, de nem ám a misszek kedvéért, amint azt már rólad föltenném, kegyelmes uram, oh nem, ő legföljebb valamelyik gyár kéményébe fog beleszeretni.
– Bár régen megtanultuk volna, Pál bátyám, mi is ezt a szeretkezést! – mondja Andrássy hirtelen. Aztán az amerikai követ felé fordul: – Egy ajánlólevelet szeretnék neki írni, de én, édes istenem, senkit sem ösmerek ott… no, ne vond össze a homlokodat Pál bátyám… egy pár balerinát és művésznőt, kik esetleg odavetődhettek, kivéve… de ezekhez nem merném ajánlani. Valóban zavarban vagyok, és azt hiszem, abból csak excellenciád menthetne ki.
A nagykövet udvariasan hajtotta meg magát, azonnal fölkelt az asztaltól s egy íróasztalhoz lépett, mely fölött a király, királyné és a Katinka grófnő arcképei függtek.
Megfogta kezébe a tollat, lehet, azon tollak egyikét, melyek Európa sorsát változtatták meg ákombákomjaikkal, s midőn nekihajlott a papírnak, jóízű mosoly futott végig arcán, mintha valami fölséges gondolata támadt volna.
– Keresztül megy ön New Yorkon? – kérdé Neczpályhoz fordulva.
– Oh, igen. Egy hetet szándékozom ott tölteni.
– Annál jobb. Bocsánat, szinte elfeledtem a nevét.
– Neczpály Miklós.
– Oh, igen, némi gyakorlottságom máris van a magyar és lengyel nevek leírásában. Azonnal kész vagyok. Íme fogja ön – mondá a levelet borítékba csúsztatva –, soraim a New York-i polgármesterhez szólnak, s hiszem, némi könnyebbségére lesznek ott önnek a város nevezetességeinek megtekintésében.
Miklós némán hajtotta meg magát, s kevés pillanat múlva Pali bácsival együtt eltávoztak; az egyik, hogy úti készületeihez lásson, a másik, hogy nyakába vegye Bécs vármegyét s fölkeresse delegátus társait.
*
Neczpály, minthogy nem szándékunk az igénytelen magyar ifjú útját részletről részletre követni, megérkezett New Yorkba s ami után oly őszintén és hévvel vágyakozék gyermekkora óta, ott találta magát az amerikai élet zajának legközepén, a nagy világvárosban, melyet oly szépen ír le Laboulaye.
Nekiadta magát a barangolásnak, megtekinteni óhajtott mindent, s minél többet látott, annál több néznivalót talált. Egyszerre kevésnek látszott ideje, pénze, s aggódva gondolt e két irányban felette lekötött állapotára.
Már több napig időzött az óriás városban, midőn eszébe jutott, hogy mielőtt távoznék, már szintén zsebében feledt ajánlólevelét mégis felhasználja, habár – csodák csodája az otthoni tapasztalatok után – itt senkinek sincs szüksége ajánlólevélre, mert nincs szüksége protekcióra. Itt csak egyféle dolog érvényes: a pénz; pénze ha van, mindene van és megfordítva.
Az ajánlólevél tehát, mely Mr. Clarkhoz, a New-York-i polgármesterhez volt adresszálva, egészen fölöslegesnek látszék előtte; minthogy azonban Miklós teljes életében pedáns és cirkumspektus volt, arra gondolt, hogy Pali bácsi odahaza bizonyosan számon fogja kérni tőle, hasznát vette-e az ajánlólevélnek, melynek megszerzésével ő azalatt eldicsekedett otthon az atyafiság előtt, elhatározta, hogy mégis elmegy Mr. Clarkhoz s egyúttal engedélyt fog kérni a városházának megtekintésére is.
Egy reggel tehát elvezetteté magát a gyönyörű palotába, s a polgármesterhez, kinek előszobájában csupán egyetlen cselédet talált, beküldte a következő névjegyét:
Nicolas de Neczpály
Secretary at the board of exchequer in Vienna
A szolga, mielőtt bevitte e névjegyet, így szólt:
– Mr. Neczpály, önnek igen sokáig kell várni. Igen számosan vannak itt az előszobában, akik mindnyájan ön előtt következnek.
Miklós szétnézett s csodálkozva mondá:
– Nem látok én itt, uram, senkit.
– Aha! Ön idegen? Az nagyon természetes, hogy ön nem látja azokat az urakat, akik itt vannak, mert azok nincsenek itt.
E pillanatban megnyílt az ajtó a polgármester szobáiból és egy nagy vörös szakállú gentleman lépett ki onnan, s ugyanekkor megnyílt a külső ajtó is, és egy másik, fekete ruhába öltözött úr lépett be úgy, hogy az előszobában keresztezték egymást, az egyik a kihallgatásról jött – ez volt a 9. szám –, a másik a kihallgatásra ment – ez volt a 10. szám.
– Lássa ön, midőn három perc elmúlik, e jelenet ismétlődni fog. A tizedik szám kilép, a tizenegyedik szám belép.
– De hát honnan támadnak, hol várakoznak e tiszteletre méltó gentlemanok, hogy így egyenkint szállinkóznak be?
A szolga összecsapta a két tenyerét e naivság fölött.
– Énistenem, hát ki-ki a maga dolga után lát. A névjegyére mindenkinek rá van írva, hogy hány óra és hány perckor fogadja a polgármester, s mindenki úgy intézi dolgát, hogy az órája pontosan járjon s a kellő percben itt legyen, mert csakis három percet van joga igénybe venni a polgármester úr idejéből, ha az eltelik – vége. De hiszen majd jobban megérti azt ön, hadd vigyem csak be a névjegyét.
Bevitte és kihozta: akkor már rá volt jegyezve a polgármesteri titkár jegyzete irónnal, »d. u. 4 óra 19 perc«. Hogy t. i. ekkor elfogadják, amint azt Mr. Klimley, az érdemes szolga, megmagyarázta ezen »tapasztalatlan idegen«-nek:
– Jól van, jól, de én Bostonba szeretnék indulni a déli vonattal. Nem lehetséges a kivétel?
– Nem lehetséges – mondá Mr. Klimley a meggyőződés mély komolyságával.
És az annyit jelentett, mintha azt mondta volna: »Olyan potentáta nincs a világon!«
Neczpály azonban gondolt valamit, s arra kérte meg a szolgát, vigye be az ajánlólevelét a polgármesternek, aztán bánja is ő az audienciát.
– Jól van Mr., igen jól van Mr., be fogom vinni a levelet. Ez kötelességem is. De előfordulható eshetőségre szabad legyen lakását tudnom, Mr.
– »Arany Bárány« szálloda, square 49. szám.
Miklós hazatérve szállására csekély csomagozását [!] végzé, midőn alig egy félóra múlva bejön a szálloda kapusa – s Clark polgármester látogatását jelenti.
Miklós csodálkozó szemeket vetett a piciny névjegyre, forgatta azt kezében és sehogysem fért a fejébe, hogy New York polgármestere nála látogatást tegyen.
Pedig valóban New York polgármestere nyitott be a harmademeleti szobácska ajtaján, a mély tisztelettel hajtotta meg magát Neczpály előtt.
Neczpály hirtelen előretolt egy karszéket.
– Sir – mondá Mr. Clark –, nagy tisztelet rám nézve, hogy ön leültet engem…
– Oh kérem – hebegé Neczpály, ki mindig jobban-jobban csodálkozott, nem tudva, helyen van-e Mr. Clark elméje, vagy pedig gúny-e az a szavaiban.
– Sir – mondá a polgármester –, a levelet véve azonnal siettem ide, abbahagyva mindennemű hivatalos foglalatosságomat, bizonyára először tizennyolc év óta. Igen, Sir, azonnal idesiettem kijelenteni, hogy teljesen méltányoljuk azon szerencsét, mely látogatásával érte e várost s hogy tekintse magát Sir New York városa vendégének, s rendelkezzék velünk mindnyájunkkal.
– De uram – szólt Neczpály zavartan –, én egy igénytelen utazó vagyok.
Mr. Clark csak mosolygott ezekhez a szavakhoz, és meg kell adni, hogy egyikét a legfinomabb mosolyoknak produkálta e keskeny, finom arc, mely lehetőleg férfias vállakon és izmos termeten nyugodott.
Mély meghajlással távozott ezután, Miklóst egyedül hagyva, ki eleinte meg volt zsibbadva, de később hangosan fölkacagott.
– De hát mi az ördög lehet abban az ajánlólevélben?
Az ajánlólevélben pedig ez volt szórul szóra:
Tiszteletreméltó Polgármester Úr!
Neczpály Miklós urat, osztrák–magyar alattvalót különös figyelmébe ajánlom. (A "különös" szó alá volt húzva!) A legnagyobb előzékenységgel és vendégszeretettel fogadják.
Mr. Clark, aki cirkumspektus férfiúnak tartotta magát és szerette játszani az európai diplomatát, úgy el találta érteni a nagykövet ajánlólevelét, hogy abból Miklós barátunkra igen kellemes következmények fejlődtek ki.
Különös dolgok kezdtek vele történni.
Két nemzetőr állíttatott a szobája elé díszőrségnek, egy városi titkár rendeltetett szolgálatára, úgy hogy midőn kilépett szobája ajtaján, az már ott várta levett kalappal, a kapuban hintó állt rendelkezésére, valamerre csak ment intézeteket megtekinteni, ritkasági gyűjteményeket, gyárakat, ott mindenütt az igazgatók fogadták ünnepélyesen s hódoló tisztelettel mutogattak meg neki mindent, s feleltek minden kérdésére.
Neczpály eleinte nagy zavarban volt, később azonban úgy okoskodott, hogy ezen helyzet előkészítésében ő végre is nem hibás, miért ne fordíthatná azt tehát a tisztesség határáig hasznára.
Elhatározta, hogy a kiszámított időt meghosszabbítva, még néhány napig tartózkodik New Yorkban. E néhány nap pedig nagy ünnepélyességek napja volt.
Egyszer a polgármesternél volt fényes estély Neczpály tiszteletére, ahol New York amerikai fogalomban összes előkelői részt vettek. A gazdagság óriási fényét látta itt fölcsillanni Neczpály. – Tízszeres milliomosok leányai epedtek a sápadt arcú »magas vendég« egyetlen mosolyáért. Milyen boldog volt valamelyikük, ha megszólította!
Ha Neczpálynak kedve lett volna ekkor fölhasználni a helyzetet!
Azután a polgárság rendezett fényes bankettet, hol elburkolt, homályos értelmű toasztok üríttettek tiszteletére.
A szegény fiú azt hitte, hogy álmodik. Kivitték egy mezei jószágra New York mellett, ahol egy gyönyörű csalitos volt egy szép filegóriás villával. – Miklós meg találta dicsérni a gótikus stílben épült villát. A tulajdonos meghajtotta magát és nekiajándékozta. Miklós alig bírta zavarában kihebegni, hogy nem fogadhatja el a nagyszerű ajándékot, melyet nem bír viszonozni.
Végre is ráunt a fényre és előzékenységre, minőt csak fejedelmek élvezhetnek, elutazott New Yorkból – de hasztalan, fényes sorsától többé nem szabadulhatott meg.
Ahol csak kiszállt az Egyesült Államokban, minden városban a hatóság fogadta, díszhintón vitték a szállására, hercegi fénnyel rendezték be mindenütt, bankettek, ünnepélyek, díszelőadások voltak tiszteletére. Keresztülutazta egész Amerikát a Pacific-vasúton, de mindenüve velement ez a tündéri álom. Lassankint már hozzá is kezdett szokni a fejedelmi pompához.
Midőn a déli államokban járt, egyszer egy vidéki képeslapban megpillantotta az arcképét. Leszállott kocsijáról s megvette néhány pennyért a lapot. Abban olvasta először fényes fogadtatása titkát.
A lapban le volt írva, hogy Neczpály álnév alatt egy osztrák főherceg utazza be Amerikát igen fontos diplomáciai misszióval. És azután következtek csodálatosabbnál csodálatosabb kombinációk, melyekkel a herceg utazása összeköttetésben áll, mindmegannyi kiáltó bizonyítványai a hírlapírók dús fantáziájának.
Így utazta be Amerikát Miklós olyan kényelemmel, mint egy monarcha. Mikor az ősszel hazakerült s elmondta kalandjait odahaza az álmélkodó Pali bácsinak, komoly meggyőződéssel tette hozzá:
– Higgye meg, Pali bácsi, nem adom száz forintért, hogy idehaza nem vagyok osztrák főherceg.
