ZICHY VIKTOR GRÓF
ZICHY VIKTOR GRÓF
E név körül képződik Szegeden is a hét története. E név körül, mely letűnt úgy, hogy sohase merüljön föl többé. Befejezést ért egy tragédia: a hős meghasonlott önnön magával, elbukott, meghalt.
Talán így volt ez a legjobban. Az »eltaszított« ember minden hibáját, minden szennyet, amit rákent a közvélemény, lemosta a mellkasából fölbugyogó vér. Az eltaszított ember, ki arra volt predesztinálva, ha el nem bukik, hogy Magyarország minisztere legyen, úgy halt meg, mintha valóban az lett volna. A nagy mélységet eltemették az utolsó napok, főrendek, a nemzet színe-java állták körül az ágyat, amelyben haldokolt.
Mint a szegény, száműzött Nala királyt, midőn ott fekszik betegen az erdő rideg árkában, szegényes rongyaiban, mint egy koldus, utolsó perceiben haldoklása közt visszaviszi a tündér királyi palotája termeibe, s ragyogó pompa, dús fény aranyozza be megtört szemeinek sugarát még egyszer.
Így halt meg Zichy Viktor. Sajnálták, mert joga lett volna még élni. Meghalt rokonszenv, óriás részvét között, egy nemzet aggódó arculatja előtt – pedig talán nem lett volna joga »így« meghalni.
Zichy Viktor gróf gyönyörűen megtermett magas, atléta férfi volt, még alig harmincnyolc éves. Nehány év előtt őt tartották a legszebb embernek az arisztokrácia tagjai közt, az utóbbi években azonban nagyon elhízott (azért is volt könnyen eltalálható célpont a pisztolypárbajnál).
Nagy sportsman hírében állott, neki voltak a legszebb lovai Budapesten. Egyszer a királyné is meglátogatta istállóját.
A csinos barna fő szertelen ambíció fészke volt. Kicsattanó piros, egészséges arca hosszú életnek volt a jósolója.
S íme a szertelen ambíció ahelyett, hogy magasra vitte volna, letaszította a mélységbe, s az életét erőszakosan szétszakasztá egy golyó.
Modorára nézve igen megnyerő jelenség: nem volt az arisztokratikus modor, hanem inkább táblabírói – ami a felső körökben nagy ritkaság. Éles judicium sok természetes ésszel párosult nála, s bizonyos tekintetben pótolta tanulmány és olvasottsága hiányát.
Gróf Zichy Viktor Hietzingben született 1842-ben: a gimnáziumot Baján, jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, s letévén az ügyvédi vizsgálatot is, Mosonban tényleg gyakorolta az ügyvédséget. Ebből is látszik, hogy nem hasonlított mágnásainkhoz, kik a praktikus foglalkozásoktól irtóznak. De talán éppen e dicséretes foglalkozása a főrangú és gazdag ifjúnak hintette el későbbi veszedelmes magvát. Itt jött bele az úgynevezett »üzletekbe«, melyektől sohasem bírt többé elszokni.
Az alkotmányos élet beköszöntésével a politikai pályára lépett: először Moson megye alispánjává választatott, majd Pest vármegye főispánjának neveztetett ki.
Főispán korában meglátogattam egyszer, mint azelőtt is jó ismerősömet. Arra kértem, hogy protezsáljon a vicispánnál, akit nem ismertem: diszpenzáció kellett.
– Minek házasodik még ön meg? Hiszen még gyerek – mondja tréfásan.
S hogy illedelmes legyek, megtartottam azt a hangot, amelyet ő használt.
– Hát biz én azért házasodom meg, hogy most kövessem el ezt a bolondságot, amikor még nem esik beszámítás alá. Aztán higgye meg, gróf úr, szép dolog, mikor az embernek nem kell mászkálni egy helyről a másikra, élvezettől – élvezethez, mindent megtalál egy kis helyen »odahaza«, szerelmet… nyugalmat,… örömet, megelégedést…
Zichy tömött, szénfekete bajsza egy szatirikus mosolytól mozgott meg.
Megfogta a kezemet, s bizonyos cinizmussal mondá:
– Lássa uram, én a szerelmet, örömet, nyugalmat és megelégedést még egy kisebb helyen hiszem legbiztosabbnak… itt a zsebemben.
Kezével a zsebére ütött, ahonnan kihallatszott az aprópénz csörgése. Ki tudja, nem-e volt az már az Erlangerek borravalójából?
– Igazam van-e? – kérdé.
Mosolyogtam: nem feleltem.
Ma már, hogy ott fekszik a ravatalon, meg tudnám neki mondani, hogy nem volt igaza.
Ez a cinikus, könnyed és fölületes fölfogás vitte oda arra a ravatalra.
Mint főispán állandó jegyzője volt a főrendiháznak, hol nagy tevékenységet és szorgalmat fejtett ki. A főrendek arany tollal tisztelték meg egy ízben. Innen tűnt föl Tisza Kálmánnak is, ki őt később belügyi államtitkárjává tette, de voltaképpen kereskedelmi miniszternek szánta.
Exponált hivatala, az államtitkárság okozta azon botrányos bukását, mely az egész kontinenst foglalkoztatta egy időben, melyet minden olvasónk ösmer – egész mai napig.
Betegsége alatt, midőn látta, hogy az elveszett rokonszenv ismét visszatért iránta, így szólott: »Ígérjétek meg nekem, hogyha meghalok, miattam senkit üldözni, senkin bosszút állni nem fogtok: én minden ellenségemnek megbocsátok«.
És ez szép vonás volt tőle.
Halálát, úgy látszik megsúgta előérzete: mert egy levelet találtak utána, melyet még a párbaj előtt kellett megírnia. E levél azt az óhajtást fejezi ki, hogy Budapesten temessék el: »Itt voltam boldog – írja – itt lettem szerencsétlen, itt is akarok pihenni.«
Pihenjen is békével, a szemfedő, mely hideg, élettelen arcát takarja, takarjon el mindent, mindent.
S ne lebbentse föl senki többé.
