III. DOBÓ MIKLÓS
III. DOBÓ MIKLÓS
Éppen a Dobó Miklós fotográfiájának megírásához fogtam, midőn a következő levelet kaptam a Jankovich Miklós viselt dolgaihoz kiegészítésül.
Uram!
Ön kifeledte Jankovich egyik legfontosabb stiklijét, melyet Csíky Sándorral követett el.
Egyszer ugyanis Csíky Sándor rémítő hosszú beszédnek keseredett neki, mikor pedig igen drága volt az idő, mert sürgősen kellett a kormánynak keresztülvinni a tárgyalás alatt levő javaslatot.
Azt mondja Tisza Kálmán Jankovichnak:
– Ugyan hallgattasd el kérlek valahogy.
Jankovich bement erre a büfébe, kér ott a »képviselőházi angyaltól« egy darabka jeget, cukkerli-papirosba csavargatja, odasettenkedik Csíky bátyánk háta mögé és beereszti az inggallérja alá a veszedelmes katarceltlit.
Eger város érdemes képviselője pedig folytatja hony-hazai fájdalomtól remegő hangon…
»Igenis így van ez, mélyen tisztelt képviselőház… jaj!! jaj!!«
Sanyi bátyánk nyakához kapott a jajdulva ült le, még mondatát sem végezve be.
Sajnálnám, ha a történelem számára elveszne Jankovichnak e fontos szolgálata. Írja meg kérem utólagosan.
Egy szemtanú.
S én örömest megírtam, mert ki ne időznék még egy-két percig szívesen Jankovich Miklósnál, ha nyomban tőle Dobóhoz kell átmennie.
*
E tréfás előzmény után… összecsikorítottam a fogamat, vérpiros tintába mártom tollamat: no, most vegyük elő hát Dobót…
Végigtekintettem az adatok fölött, miket ellenségei- és jó barátaitól kaptam. Előttem feküdtek a néma betűk, a szárazon odavetett tények, amikbe életet kell lehelnem, midőn megnyílik az ajtó, s hírül hozzák, hogy Dáni Ferenc főispán felmentetett.
Tegnap még úgy feküdött le ágyába, mint »méltóságos úr«, s ma reggel már »tekintetes úrnak« kelt föl onnan.
*
Egyszerre szétfoszlottak előttem Dobó nibelungi harcai Wagner szenátorral… Ködbe veszett az alsóvárosi Máté-Dobók, réti-Dobók, nagy kalapú stb. Dobók nyüzsgése az 1875-i választáskor.
S nem láttam semmi egyebet, mint egy nagy ürességet mindenfelé…
Kitekintettem az ablak homályos üvegén át: komor felhők úsznak a láthatáron.
Felhők odafönn, sár idelenn,…
És az egész mindenség olyan üres volt – mint a szegedi főispáni szék.
Mintha egy küllő esett volna ki a világ kerekéből. Végigmerengtem a történelmen az ókortól az újkorig, elgondoltam a világ folyását, átszaladt képzeletem Európa összes államférfiai fölött, Bismarcktól le egész Bakay Nándorig.
És úgy találtam, mintha a történelemből ki lenne szakítva egy lap, – és mintha e nagy államférfiúi csoportozatból hiányoznék valaki.
S efölötti búbánatomban kitöröltem a »Dobó Miklós« nevet e tárcacikk tetejéről és fölsóhajtottam:
»Horváth Gyula tehát mégis beváltotta fenyegetését a mentével.«
S eszerint ez az egész tragédia méltán viselhetné azt a címet:
»Fabula de mente.«
*
Mi buktatta meg vajon Dáni Ferencet? A közvélemény azt tartja, hogy a múlt vasárnapi közgyűlés.
A beavatottabbak pedig azt vélik tudni, hogy a »jour-fixek«.
Nem hihetetlen ez utóbbi kombináció sem.
A jour-fixekből keletkezett társadalmi súrlódások voltak a csuromig megtelt kehely utolsó csöppjei. Mert hiszen a rettenthetetlen hős Ullibaldus, ki negyvenkilenc halálos sebet hevert ki, végre is egy méhcsípéstől halt meg.
Miért ne ölhették volna hát meg Dáni Ferencet is a jour-fixek?
De akármi ölte is meg, nem ölte meg egészen.
Harmadnapra föl fog támadni Tisza ásta sírjából ellenzékinek.
*
Tiszáék semmi hasznát sem vehették az »öregúrnak.«
S ez volt az ő egyetlen vétke.
De éppen ezért lett Dáni az az egyetlen ember, akit a vétke aranyoz be.
Ha igaz az a francia közmondás, pedig igaz, hogy »kis halakból lesznek a nagy halak«, akkor mi lesz vajon a nagy halakból, ha a szárazra teszik ki őket?
Vizet keresnek maguknak.
Én hiszem, hogy Dáni is talál.
*
Egy körülmény azonban vigasztalhatja: az, hogy úgyis »süllyedő hajórul« esett ki, lehet, hogy még javára lesz.
Mondják, hogy a dologtalan pap még a kecskéket is megkereszteli, s hogy egy ex-főispán még a miniszter veséjit is keresztül turkálja.
Ha ez igaz – akkor nekünk sokkal nagyobb szükségünk van ex-főispánra, mint főispánra.
*
Én, aki mindég figyelemmel kísértem őméltósága tetteit, aki őt annyi alakban mutattam be az olvasóknak, hogy egy berlini újság, ki róla írt fotográfiámat lefordította, Szeged város jövendő sorsán megnyugodva, így szól róla: »Er muss ein grosser Diplomat sein«, én a mai napon, midőn az »átkos kormány« kitolta alóla a főispáni széket, mely eddig is nagyon vékonyan volt összeenyvezve, én, mondom, nem tehetem azt, hogy Dobó fölött humorizáljak.
Komoly gondolatok szálltak meg.
Neki szenteltem e néhány sort. – (Bocsánatot kérek emiatt Dobó úrtól.)
Dáni Ferencnek maradtak még barátai.
S ezek némelyike azt hiszi, hogy sokat vesztett vele a kormány.
Mások ismét úgy vélekednek, hogy a város vallja kárát.
Bukásának csak a saját kreatúrái örülnek.
Kreatúráit elítélem ezért: de barátainak sem adok igazat.
Nekem az a meggyőződésem, hogy én vesztettem benne legtöbbet.
