IV. DOBÓ MIKLÓS
IV. DOBÓ MIKLÓS
Nem a ruszkai Dobóktól származik, – akiktől hajdan Eger hős védője kikerült.
Dobó Miklós, Dobó Istvánnak a bátyja.
Dobó István sok minden egyéb dolgai mellett arról nevezetes, hogy Végh Ignácot rejtegette.
Dobó Miklós pedig arról híres, hogy önnönmagát rejtegeti.
Pista, volt követjelölt, így nyilatkozott egyszer:
– Csak egy nagyobb lutheránust ösmerek magamnál: – a Miklós bátyámat.
Dobó Pista azonban most sem mondott igazat: Dobó Miklós sokkal nagyobb lutheránus, mintsem ösmerhetné.
*
Egy tehetség sem próféta a saját hazájában – a közmondás szerint.
Dobó Miklós pedig csakis a saját hazájában bírt prófétaságra vergődni, – minélfogva talán nem is tehetség. Van egy kis svádája, olvasott valami keveset, s olyan ügyesen el tudja takarni beszéd közben a hiányokat, s tartalékban tartott ügyes megjegyzésekkel pótolni, mint ahogy egy hiú hölgy, kinél az ügyesség pótolja az idomok teltségét.
Mert hát az illúzió így is megvan.
Ez vezette félre az alsóvárosiakat, kik annyira fölkarolták mint követjelöltet 1875-ben, hogy éppen megbukhatott a nagy népszerűség mellett.
Ez illúzió csábította el Dánit is, kinek mikor már mindene volt, eszébe jutott, hogy hátha lenne egy püspöke is.
S egy hajszál híja, hogy nem lett.
*
Csakhogy az az egy hajszál legalább is olyan hosszú, hogy a csókai paplaktól a Tuilleriák palotájáig elérne.
Mikor a szegedi kiállítás volt, az itt időző Trefort minisztert Dáni elvitte Dobóhoz is, s édes mázos szavakkal igyekeztek rábeszélni, hogy nevezze ki kassai püspöknek.
Trefort megígérte. S ők hittek neki. Pedig tudhatták volna, hogy Trefort senkit sem nevez ki kassai püspöknek ingyen.
Naivitásuk elvakította, s a sajtóban kezdték szellőztetni Dobó kineveztetési ügyét. Ebből azonban vihar lett. A sajtóban élesen vágódott föl az a kérdés, hogy vajon kicsoda az a Dobó?
A leendő kassai püspök érdemeiről nem tudott az ország, a közvélemény semmit.
Ekkor állott elő Dáni egy hírlapi nyilatkozattal, áradozó magasztalással festve jelöltjét s. alatt mellékli »Antal bátya beszélgetéseit Miklós öccsével« című füzetét Dobónak, melyben kérdések és feleletekben a közösügyre vonatkozó közönséges dolgok vannak összefércelve.
Ebből aztán megtudta a világ, hogy Dobó Miklós író.
S most már az az érdeme sem maradt, hogy sohasem írt semmit.
*
Nem maradt benne semmi jótulajdonság. Csak a szerénység. De Dáni azt is megsértette, mert a nyilatkozat végire oda tette legnagyobb argumentumnak, hogy neki személyes jó barátja.
Persze akkor még Dáni nem látta a Sardou »Jó barátjait« s nem tudta, hogy a »Borsszem Jankó«-nak dolgozik.
Azonban si fractus illabatur orbis… Dobó nem pihent, pogácsát süttetett az útra, s elindult patrónusokat keresni.
Ment, mendegélt… míg végre eljutott Esztergomba is a prímáshoz.
Simor nyájasan fogadta, s midőn meghallgatta kérését, azt mondta neki:
– Eredj, fiam, ezzel a dolgoddal és ne szólj semmit róla, míg én nem mondom.
S azóta Simor sohase mondott semmit.
*
De ha a kassai püspökség nem is, egy-két püspökfalat mégis jutott Dobónak: kanonokság, apátság, s ez utóbbival egyidejűleg a biztosi tanácsnak lett tagja.
Itt a »here-bizottságba« osztották be, amelynek Dáni fölmentése óta elnöke.
Nagy föladat vár reá a biztosi tanácsban.
Komjáthy Bélát imádkozni tanítja. S azalatt megtanul Komjáthytól káromkodni.
Tisza Lajos, ha majd elmegy innen, s fölösleges pénzből, amit már nem fog tudni hova fordítani – úgy hírlik –, pályadíjat fog kitűzni a Dobó Miklós tanácsosi összes működéséről írt legkimerítőbb műre.
A pályázó mű öt petit sornál kisebb és tíz petit sornál nagyobb nem lehet.
Ezer aranyat pedig azon kérdésre szánt, hogy valaki fejtse meg, milyen a Dobó politikai hitvallása.
Hanem ezzel bizony egyetlen péterfillért sem reszkíroz Tisza Lajos, mert az, mint a háromszínű kandúr előállítása – a lehetetlenségek sorába tartozik.
*
Dobó a szertelen ambíció embere.
Szeretne olyan népszerű lenni, mint Verhovay, olyan hatalmas, mint Tisza Kálmán, olyan vagyonos, mint Simor János, olyan nőkedvenc, mint Rónay Béla, olyan erényes, mint Bakay, olyan igazságszerető pap, mint Kremminger, olyan szavahihetetlen diplomata, mint Bismarck, és olyan nagy turista, mint Kisselák.
S mert ide-oda kapkodva el akarná érni úgyszólván valamennyit, sohasem fogja elérni egyiket sem.
Az összetorlódott célok egy nagy konfúzióba keverik. S e konfúzió az a köd, amely igazi alakját tökéletesen elnyeli.
Kállay Albert flegmája kell hozzá, hogy valaki úgy elszívjon egy szivart, miszerint a hamuja megmarad.
Dobót így szívja el Tisza Lajos.
Meg fog maradni hamu alakban: a csutkáját meg majd fölveszi Bakay és esetleg rágyújt, – ha még egyszer égni tudna.
Igenis, Dobó nem igazolta azon elővéleményt, mely őt nagyszabású talentumnak és alkotó erejű agyvelőnek hitte, a filigrán gépezetben (értem a biztosi tanácsot), ő is csak úgy forgott tehetetlenül, mint a legparányibb karika.
Ha a gépezetet szétszedik, megkopva gurul el…
Milyen irányban? Senki sem kíváncsi rá…
*
Különben egy sajátságos dologról is susog a hír mély titokban, ami oly lehetetlen, oly természet fölötti, oly csodálatos, hogy csakis kétkedni lehet benne.
S mégis… vannak argumentumok, melyek e lappangón röpködő gyanút támogatják.
Ugyanis azon félelem terjed a nép közt, hogy Dobó, Bakay és Végh Aurél, tehát e három biztosi tanácstag együtt, csupán két személy, a harmadik úgy maszkíroztatik a kettő által.
De hát lehetséges volna-e ez?
T. i. nem az, hogy ketten húzzanak háromnak megfelelő diurnumot, mert ez lehetséges, de vajon nem-e lehetetlen, hogy egy ember, aki egzisztál, ne egzisztáljon?
Nem, ezt egy spiritualista sem hiszi el.
S mégis!… Ha mind a három biztosi tanácstag létezik mint vérből való vér és hús, miért, hogy sohasem lehet együtt látni mind a hármat?
Valóban, itt szemfényvesztés van a dologban. Két ember úgy alakítja magát, hogy esetleg egy harmadik nem létezőt is játszanak.
S honnan támadt e különös gyanú?
– Abból, hogy sokszor eltévesztették egymást.
Dobó a nép mellett szólalt föl 1874-ben és demagóg beszédeket tartott az állandó híd építése céljából eladandó legelők megtartása mellett.
Nyilván elfelejtette magával hozni a – Bakay ábrázatot.
Mikor pedig körülbelül ma egy éve Bakay az arisztokrácia mellett szpícselt az Alsóvárosi Népkörben, – szintén otthon hagyta a dobói-formatumát.
S innen tudódott ki az az egész gaukléria.
Végh Aurél pedig azért keverte magát gyanúba, mert ő még eddig senki mellett sem tartott beszédet.
Csak azok tudnak így hallgatni, kikért mások beszélnek.
S ez arra mutat, hogy ő egyelőre csak mint alak létezik, vagy hogy ő alakítja e két férfiú valamelyikét.
A legnehezebb azt tudni ki, hogy melyik hát három közül a nem létező.
Vég Aurél mások előtt Dobót és Bakayt dicséri.
Dobó mások előtt Bakayt és Véghet magasztalja.
Csak Bakay dicsőíti folytonosan maga-magát.
Jele, hogy ő valóságban egzisztál.
*
Miután e titokzatos, rejtélyes labirintusból úgy sincs kivezető út, ne hatoljunk beljebb e rendkívüli homályba, mert misztériumokhoz nem vagyunk elég naivok.
A misztériumokban, csodákban, csak Dobó Miklós hisz még.
S szegedi romok közül akarja kihalászni a püspöki süveget.
