248. sz., október 22. »A NAGYZÁS HÓBORTJA«
248. sz., október 22.
»A NAGYZÁS HÓBORTJA«
»A NAGYZÁS HÓBORTJA«
Megváltozott az idők viharos járása. Tavaly a páratlan szám volt az uralkodó planéta, most a páros számú bérlet. Erre jön a szép publikum.
Vagy hogy csak véletlen volt, amiért a »Nagyzás hóbortját« adták: s a szép nők szeretik magukat megnézni a tükörben.
Láthatta magát a darabban nem egy.
De azért ez a darab mégsem velencei tükör, hanem csak cseh üveg: metszette Rosen.
A derék Rosen, aki a bécsi burgereket olyan pompásan tudja mulattatni a tagadhatatlanul elég ügyesen szőtt epizódokkal és fordulatokkal, melyek nem elegendők ugyan arra, hogy darabjainak irodalmi értéket kölcsönözzenek, de igenis elegendők arra, hogy elevenekké tegyék azokat.
Ez a becsületes német darab is elég eleven, (ami, tekintve hogy német, nem csuda). Minden ember tisztára bolond benne, s minden helyzet erőltetett.
Azonban de gustibus non est disputandum, azért a publikumnak mégis tetszetős, mert eleget lehet rajta nevetni. Nevettek neki itt Szegeden is, s mert, mint mondottuk, szép női publikum volt, folytonosan lehet látni szép fogsorokat villogni, s egyes drasztikusabb kifejezésnél gyenge tejarcokat elpirosodni.
S ez volt az igazi színjáték.
Fönn a színpadon is jól játszottak, különösen Makó, ki Ringheim bankárt adta (mert bankár Rosen minden darabjában van) és Halmayné asszony, ki fiú-szerepében oly kedves és kitűnő volt, hogy a derék színésznő igazán megérdemli azt a gyors hódítást, melyet Szegeden tett, kiküzdvén magának Siposné asszony mellett az első helyet, mert Siposné asszony, mondanunk sem kell, ma is több volt, mint jó.
Az ő játéka néha bájos, sőt némely vonásában néha művészi is. Kár, hogy nem elég fiatal már arra, hogy a tökélyig vihesse. Mert amire oda ér szerepkörében – már akkor a mamákat »kell« adnia.
Miért is nem született valamivel későbben?
Azok közül, akik nem játszottak jól, Danter nyugalmazott őrnagy magaslik ki (mert nyugalmazott őrnagy is van minden német darabban, akinek az a force-a, hogy rettenetesen hadonász és kiabál), ezt Szeles ábrázolta, továbbá, kimagaslik Eugenia született Almond grófné, Nagyné K. Mari, aki jobban hasonlított egy trafik-üzlet érdemes tulajdonosnőjéhez, mint született Almond grófnéhoz. Vétek volna azonban kihagynom Abonyit is, aki még mai napig sem vágatta el a szalonfrakkját, hanem halálra üldözi vele a jó szegedieket, a berlini kabátokat, s ezzel keserves gyásznapjaikat juttatván eszükbe. Ez a nagy kabát lehetetlenné teszi rá nézve a maszkírozást és a sikert. Mert bizony úgy áll a dolog, hogy mint Sámsonnak a hajában volt az ereje, neki a hosszú szalonrokkban van a gyengesége. Eddig még mindég megbukott benne. Az egyetlen blúzos szerepe pedig az »Aszalai uram leányai«-ban teljesen bevált. Már én babonás vagyok az ilyenekre!
Epizódszerepnek derekasan sikerült még a Kövesié és kifogástalan játéka volt Zilahynak, de roppant kifogásolható macskaszínű nadrágja, melyre helyesen jegyezte meg egy szomszédom, hogy »no ezt a nadrágot alighanem könyvkötő csinálta«.
S ha csakugyan az csinálta, visszaveszem szavamat, mert mint könyvkötői ipari, remekmű.
Hát Kutasi Jankáról mit mondjak?
Őróla hallgatni annyi, mint nem akarni őt észrevenni, s ez neveletlenség.
Őróla szólni pedig annyi ebben a darabban, mint háttérbe helyezni őt. S ez gyöngédtelenség.
Kutasi Janka egy csinos, ügyes fiatal színésznő, akinek nagy pechje van.
Ha valamit jól csinál a darabban, biztos, hogy abban a szent percben összetörik valaki alatt a páholyban Aradi izmos székei közül egyik, s a reccsenés oda fordítja a közfigyelmet.
Ha valaki kezdeményezőleg meg akarja indítani egy-egy sikerültebb jelenete után a tapsvihart, pozitíve lehet venni, hogy hirtelen belejön a kezébe a görcs.
A kisasszonynak határozott malőrje van, igyekezetét nem méltatják annyira, mint ahogy megérdemelné, pedig látszik, hogy minden szerepét átgondolja, s szerepei is elejétől fogva olyan szerencsétlenek, hogy fényoldalait nem bírja bennük érvényesíteni, mert e szerepek (a Proletárokbanit kivéve) mind úgy vannak beillesztve a keretbe, hogy nem imponálhatnak. A hatás titka kifürkészhetetlen, de annyi bizonyos, hogy többször rejlik az mások gyöngeségében, mint az embernek önnön erejében. Másrészt pedig a külső körülményektől is nagyban függ.
Kutasi Janka pedig a saját szakmakörében mint drámaszende, egyike a legjobb vidéki erőknek; ami leginkább hiányzik játékában, az a melegség, az érzés közvetlensége, de talán éppen ezért ment sok más kiállhatatlan hibáktól, amikben az érdemes drámai szendék rendesen excellálnak, az álpátosztól és azon keserves siránkozástól, mely jóízlésű embert már mainapság kikerget a színházból.
Mert nagyot változott a világ.
Ősapáink és ősanyáink (isten nyugasztalja őket!) még azért jártak a gyialtrumba, hogy ott kedvükre kisírhassák magukat, s némelyik nénémasszony két-három zsebkendőt is vitt magával, s ha csuromvizesen nem hozta vissza, bizony nem is ért akkor az a darab egy szál petrezselyem gyökeret sem: de ma már szórakozni megy a színházba a publikum s akárhogy sír-rí is odafönn a deszkákon Báthori Mária, bizony nem hiszi el az ember. Peleskén is okosabb ember ma már a nótárius, hogysem fölszaladjon a színpadra gyilkosságokat megakadályozni.
Amivel pedig azt akarom mondani, hogy az ízlés változott, az érzelmeket nem szabad többé a maguk pongyolaságában mutatni a színpadon, hanem csak maszkírozni, s illetve esztétikailag fejezni ki.
No de térjünk vissza az esztétikáról – Kutasi Jankához. Mert neki kerítettem ezt a nagy feneket, figyelmeztetni akarva őt, hogy helyes úton van, s bizonyára még az is hasznára lesz, hogy olcsó sikerhez nem bírt jutni. Az rontja meg legjobban a tehetségeket.
Őbenne pedig az van: használja föl jó irányban. Az ő tere nem az operettek világa, hol buján terem a taps, nehéz út az övé, de annál értékesebb a siker. Többször vettem észre, hogy fogásokhoz folyamodik, a tetszés kiforszírozására. Erről szokjék le. Mondjon le arról, hogy tetszik, azért hogy igazán tetszhessen.
Ma meglehetősen játszott – de hát pechje volt, senki sem vette észre, még talán a vőlegénye sem.
Különben vigasztalja a kisasszonyt az a példabeszéd, hogy aki szerencsétlen a játékban, szerencsés a szerelemben.
Ez szól Somogyi Nellinek is, a szobaleánynak, aki egészen csinos volt ma, úgy hogy a közönség váltig leste, mikor csengeti már be megint Ringheim bankár.
Be is csengette sokszor, hanem (mit is várhatni egy ostoba bankártól) alig-alig váltott vele egy-két szót.
