92. sz., április 27. SZEGEDI ÁLLAPOTOK
92. sz., április 27.
SZEGEDI ÁLLAPOTOK
SZEGEDI ÁLLAPOTOK
Hat hete múlt, hogy a víz városunkban van.
Nem panaszkodtunk; hozzá van szokva a magyar ember a türelemhez; a remény, hogy lassan csendesen majd mindig javul a helyzet, megedzette a türelmet, s elvette fájdalmunk élét.
A tétlenségre való kázhoztatás halálos ördöge a tevékeny embernek, s rossz tanácsadó; a kétségbeesésnek csak egy orvossága van: a munka.
S mi nem jutunk hozzá a munkához. S ez az, ami másodszor öli meg Szegedet.
A kormány cselekedeteiben nem lehet megtagadni a jóakaratot. De lehetetlen bennük meglátni az erélyt és az ésszerűséget.
Óriási hanyagság az, hogy egy nagy város területe hat hete úszik a vízben, s hat hét óta hevernek az iszapban állati hullák és emberi holttestek. S a kormány nézi tehetetlenül. A kormány nem tud a bajon segíteni.
Vagy hát ne volna ez ellen segítség az emberi tudományban? A XIX-ik század bámulatos művei alant esnek ezzel szemben, s valóban nincsen mód a szegedi bajok enyhítésére? Hanem hagyni kell isten haragjának, elemek pusztításának, örökös mocsárnak az ország egyik legkiválóbb városát.
Mert a Deutsch-féle vállalkozás roppant nagy dolognak volna mondható, ha nem kerülne 700 ezer forintba, minélfogva jobban illeti az a cím, hogy »szomorú dolog«. Miként nyerhette meg Deutsch úr (aki körülbelül szinte »hatvani«, ha ugyan nem »száznyolcvani« is) e vállalatot, s miként s kik ugratták bele ebbe a kormányt, érdekes lenne tudni, ha a kíváncsiságot nem szelídítené azon körülmény, hogy Herrich urat még mindig állásában tudjuk, s az egész ügy az ő stílusára vall.
Nagyszerű jószág a mikroszkóp, mely a legsimább arcon is megmutatja a legrejtettebb bibircsókot, a legparányibb fekélyeket.
Ha nekünk olyan mikroszkópunk volna, mely ez ügybe engedne bepillantást, tudom, elijednénk ettől a »hazafias« vállalattól, mely 700 ezer forintot ránt ki az ország zsebéből anélkül, hogy használna.
Ez is egy árvíz, egy 700 ezer forintnyi kárt okozó árvíz az országnak.
A kormány nem lehet bűnös ebben a dologban, a kormány csak laikus; ez a »hollók« dolga, kik rászállnak a temetőre, hogy kivegyék a maguk zsákmányát.
Az elkeseredés dühe tör ki belőlünk, midőn látjuk, hogy dacára a roppant áldozatnak, melyet a kormány hoz, hogy bajainkat enyhítse, ez áldozatnak semmi látszatja nincs.
Egy hét óta folyton árad a víz, s már majdnem elérte korábbi magasságát, s néhány nap múlva, úgy lehet, elönti Szeged egyetlen szárazon maradt utcáját is, s akkor egészen megszűnik itt város létezni.
Irtóztató helyzet ez.
Látni fokonkint, hogy állapotunk folyton meg folyton rosszabb, s a türelem mindinkább fogy. Azok, kik visszatértek, hogy újra sátort üssenek szerencsétlen szülőföldjükön, most ismét elköltözködnek, s talán vissza sem térnek többé, sokan azok közül is távoznak, kik mindvégig itt várták férfiasan a helyzet jobbrafordulását: most már elhagyta a remény; idegen tájakra szélednek szét foglalkozást, tűzhelyet keresni.
S a jobb helyzethez egyelőre remény sincs.
A petresi szakadáson még mindig nagyobb arányban foly be a víz, mint amennyi a Maty-éren kifolyhat. De hát ki törődik ezzel?
A kormány nyugodtan üli a piros székeket, mert »hiszen itt van Deutsch, most már nem is lehet baj Szegeden«.
S a város maga mit csináljon? Még csak panaszkodnia sem lehet. Hiszen már megköszönte Tiszának a semmit.
