89. sz., április 24. A KIRÁLY S KIRÁLYNÉ
89. sz., április 24.
A KIRÁLY S KIRÁLYNÉ
A KIRÁLY S KIRÁLYNÉ
És mikor a gödöllői ember odakünn a mezőn a kaszáját fenve nekiereszti tekintetét a regényes tájnak, s az országúton pora kavarodik délceg lovagló csapatnak, nyomban kiokoskodja belőle: »Nini, a királyék megint ,itthon’ vannak.«
Legenda ez, rege ez vagy igaz?
Hogyan juthatott ide hozzánk »haza« a király olyan messziről; nem tengerek feküdtek köztünk s közte, hanem világok; s ő mégis idehaza van most itt!
Ki hozta, mi hozta ide csodának, valósággá lett vakmerő álomnak?
Az ő saját nagy szíve hozta? Vagy az a másik nemes szív, mely ma huszonöt éve lett összekötve az övével?
E két forró szív elégette a távolságot, kiszáradtak hevétől a tengerek, s most egész közelről, itthonról melegíti a nemzetet.
Zöld fű nőtte be a csatatéreket porladó csontok fölött odalenn… s az anyaföld elbeszélhetné az édes titkot más hant alatt, hol a nemzet nagy fia fekszik, egy könnycsepp is oda van temetve egy koszorún, összeragasztani a rögöket Budától Aradig…
A királyné szemének könnye.
Igen, a király és királyné otthon van minden házban, mert otthon van minden szívben.
Csak nálunk, házatlan szegedieknél nincs a király itthon, mert mi vagyunk otthon őnála.
Letette koronáját, mikor itt járt, fényt, pompát, jobbágyi hódolatot elutasított, elfeledte, hogy király; könnyek folytak le egyenruháján, elfeledte, hogy katona… Csupán emnber volt, egy nagyon, nagyon jó ember.
S mégis ekkor volt a legnagyobb királynak.
Áldja meg az isten jártában-keltében; birodalma szélét nagy Lajos ékezze, fegyvereit ülje a Mátyás hollója s homlokát öntse el Erzsébet királyné mosolyának fénye…
