90. sz., április 25. III.
90. sz., április 25.
III.
III.
Arra ígértem felelni legelőbb, hogy a »Szegedi Napló« miért járt elöl a Reizner-ügy szellőztetésében, illetőleg a közvélemény istápolásában, ha annak nyilatkozását elítéli.
Hát erre bizony a legolcsóbb és legjobb felelet az lenne, hogy a »Szegedi Napló« az akar lenni, aminek minden jóravaló lapnak lennie kell: a közvélemény tüköre, ha a közvélemény rút arccal áll oda eléje, ő nem tehet arról, kötelességéhez képest mégiscsak a közvélemény arcát kell mutatnia.
Két hatalom van az államban: a király s a nép. A királyi hatalomnak ezer meg ezer keze van, a népnek pedig ezer meg ezer szája van. Mindenkinek a maga fegyverei. Az ezer kézre megosztott végrehajtó hatalomnak intézkednie, parancsolnia lehet, a millió szájú közvéleménynek pedig bírálnia, panaszkodnia szabad. Az újságlapok az új kor találmányai, s olyanok, mint egy ügyes gép, mely száz meg száz szájat pótol a népnek.
Ebből azután világos az, hogy a szájaknak a panaszkodó és bíráló népet kell szolgálniok, nem pedig a kezeket. A lapnak, mely nem ezt teszi, nincs erkölcsi alapja; fogantatása bűn, létele szégyen, útja becstelenség, tanácsa árulás.
Idézhetném még a »Szegedi N.« eljárásának indokolására Mirabeau híres mondását, hogy »a közvéleménynek, még ha téved is, igaza van«, ha már föntebb elmondott szavaim nem tennék ezt egészen fölöslegessé.
Mirabeau e mondása azonban jó, hogy már le van írva, mert mégis tartalmaz valamit; azt, hogy a közvéleménynek tévedését ő is föltételezi.
Valóban, a Reizner-üggyel szemben durva vonás volt a néptől egy jelentéktelen alapra oly megalázó gyanút építeni. A test, melyen egy tűszúrás nyomban óriási mérvben terjedő gyulladásba válik, nem egészséges test. A közvélemény lassú, nehézkes, de szörnyű. A közvélemény nem piszkol, nem ingerkedik, de sújt. A közvélemény úr és nem nyúl a szemétbe. A közvélemény bíró, mindent végignéz, mindent meghallgat, s akkor ítél. A közvélemény világosság; nem a sötétben bujkál, hanem letiporja az éjszakát. A közvélemény király, és nem vonhatja vissza, amit egyszer kimondott.
S én nem ösmerek rá a szegedi közvéleményre ez üggyel, valamint a bizalmi szavazattal szemben.
Pedig a szegedi közvélemény valamikor impozáns volt. Aki ragaszkodik a magyar alkotmányos és autonómiai élethez, annak jól esett látni, hogy Szegeden abból nem űznek (úgy mint egyebütt) játékot.
Én ezt egészen a nép szívósságának tudtam be: pedig csalódtam; ez némileg a Dáni főispán érdeme volt, vagy hogy jellemzőbb szóval éljek, a Dáni alkotmányos érzületének és jellemének kifolyása.
A dolog egészen tisztán áll. Dáni eleinte többször tett kísérletet, hogy a kormány és, mondjuk, pártja politikájának kötelességszerűleg érvényt szerezzen Szegeden. Ellentállásra talált. Megadta magát. S ez dicséretre méltó dolog volt tőle. Mert a többi főispánok nagyon jól értenek a forszírozáshoz, az erőszakhoz, s Tisza Kálmán nagyon jól tudja őket ebben gyámolítani.
Dáni főispán így lőn lassankint félig kegyvesztett a miniszterelnök előtt: Tisza rossz néven vette neki, hogy a közvéleményt nem akarja, vagy nem tudja megmérgezni.
Dáni pedig még most sem nyúlt azokhoz a »bizonyos célra vezető eszközökhöz«, hanem beadta lemondását. Becsületesen cselekedett. Dáni főispáni kormányzásának sok hibáját lehetne följegyezni, de egyet mindig ki kell emelni e férfiú megítélésénél, hogy »prototípje az alkotmányos főispánnak«.
Ezt pedig azért bocsátottam előre, mert konstatálni kívánom, hogy nem neki esik az hibául, miszerint most az árvíz után, midőn egyszerre a király is kegyében részesíti, ismét kedvet kapott magát a miniszterelnök kegyeiben is megerősíteni, s evégből egy bátor lépéssel a közvéleményt ismét megtapogatta, ha olyan izmos-e az most, mint azelőtt volt.
Hát bizony a közvéleménynek azóta nagyon lesoványodott a lapockája, most már szépen beadta a derekát, s elment a köszönő irat Budára. Dáni győzött, de becsületesen győzött, eljárásához nem fér rosszalló bírálat.
Hanem annál több fér a közvéleményhez, amiért elfoglalt pozícióját, melyben már alkalma volt megerősödnie, ütközet nélkül adta föl.
Nem azért hozom ezt föl, hogy az ellenségeskedés magvát hintsem el a város s a főispán között. Nincs arra ok. A főispán is a magyar politika érdekében dolgozik, a nép is. Ha nem is a mi lobogónk az övé; magyar címer van ráhímezve arra is. Aki az egyiket vagy a másikat megcsúfolja, magát is arcul üti vele.
Egy alkotmányos sakkjáték az egész. Most Dáni nyerte meg a partit. Hiba volt, hogy meg hagyta nyerni neki az ellenzék; de már nem tehet róla, legfeljebb úgy, hogy jövőre jobban összeszedi erejét; ő legyen a megvert fél…
Ki tudja, nem-e szívesebben az maga is!
Ezekután nyugodtan térhetünk át a Reizner-ügyre, illetve az ügy lényegétől eltekintve azon viszonylatok-, behatások- és reflexiókra, melyek közt e hírre vergődött skandalum született, s melyek vele szoros összefüggésben állanak.
Ha Reizner úr személye iránt nem oly példátlanul általános az ellenszenv, mint amilyen, okvetlenül föl kellett volna merülnie két sarkalatos kérdésnek a botrány előidézése alkalmából.
Annak, ha vajon a nyilvánosság elé való-e e kérdés ilyen nehéz időkben vagy sem?
És annak, ha vajon jobban árt-e a tisztviselői tekintélynek, ha elfojtatik, mintha egészen napvilágra jön?
Mindenesetre szűkkeblű két kérdés, s nem méltó Magyarország szabad lelkű polgáraihoz sem az egyik, sem a másik. Hála istennek nem is merült föl Szegeden, legalább komoly alakban aligha; de ha tán mégis fölmerülhetne, vágjunk eléje.
Itt sem kívánom a régi világból elkölcsönözni a »fiat justitia pereat mundus«-t, hanem csak azt mondom, amit a »Szegedi Hiradó« szokott az én perhorreszkált cikkeimre mondani, midőn fontos arccal jósolja, hogy azokat »nem szegedi ember írta« ; bizony én sem teszem föl szegedi emberről, hogy e városnak olyan kis helyet lásson szorítva az ország becsültetésében, miszerint egy ilyen Reizner-féle dolog, még ha igaz is, megrövidítse a részvétet, a közbecsülést iránta.
Én ugyan nem vagyok szegedi ember, de azért kereken tagadom, hogy a Szeged becsülete fényes acéllapján egy rohasztó lehellet látszó nyomot hagyjon. A mitológia följegyezte, hogy a Vénusz istenasszony arcán is támadt néha egy-egy rút pattanás, de azért ő mégiscsak szép maradt, s istenek térdepeltek lábainál.
Ostoba ember volna pedig, aki azt hinné, hogy Vénusz istenasszony bibircseit elfedendő, arcát elburkolta a világ előtt, és bizonyosan mondhatom, hogy Vénusz istenasszony csak úgy maradhatott szépnek, csodálatosnak, ha odaállott a hitrege valamely ezüst színű szelíd vizéhez, s annak a tükrében kinyomkodta a rút pattanásokat.
Ugyanez áll a municípium érdemes, derék tisztikarára nézve is. Elég sajnálatos, hogy ez a Reizner-ügy fölmerült, de ha már egyszer megvan, azt csak a nyilvánosság (és pedig minél nagyobb nyilvánosság, annál jobb) gyógyíthatja meg.
Szeged város tisztviselőinek becsülete kell hogy sokkal magasabban álljon, és magasabban is áll, mintsem azt egyetlenegy egyén felé irányzott gyanú érinthesse.
Aki azt tartja, hogy Szeged város és Szeged tisztikara viselt dolgaira nem szabad a mindent megvilágító napfénynek teljes erejével besütni, az gyalázza meg Szegedet.
Nyugodtan írtuk meg tehát a Reizner-féle ügyet, és nyugodtan várjuk a vizsgálat eredményét: tartózkodás nélkül fogjuk azt minden oldalról megvilágítani a legközelebb, mert Szegednek nincsen szüksége a homályra.
Szeged elpusztult, de nem esett el, a világ idehulló könnyei… megannyi gyöngy, nem hull itt a szemétre…
A köd, mely vizeinkből fölkóvályog, csak a szerencsétlenséget takarja és soha egyebet.
