61. sz., március 19. SZEGED, MÁRCIUS 18.
61. sz., március 19.
SZEGED, MÁRCIUS 18.
SZEGED, MÁRCIUS 18.
Ott esett ki a toll kezünkből, mikor a halálos elem kiütötte. És gondolkoztunk rajta, hogy fölvegyük-e valaha?
Nem-e lenne jobb eltemetni a »Szegedi Napló«-t is abba a sírba, ahol annyi minden van mélyen eltemetve, hogy még a király szava is csak óhajtás számba megy: enyhítő, de gyógyító biztatás?
Hét napja már a végzetes éjnek, midőn megnyerte ellenünk a csatát a végzet. Ő lett az erősebb, legyűrt és agyontiport.
És ez a hét nap mindenik órája egy egész történelem a szenvedések, szerencsétlenségek láncszem-hálózata, tragédiák, mik a lázas képzelet szörny-álmainak tűnnének fel, ha nem volnának olyan szomorúan igazak.
Az úszó házfödelek, a düledező romok, a megfeketedett hullák, miket az ár mikor már megfojtott, kidob, nem az elpusztult, nem a megfúlt emberekről beszélnek csupán, azoknak a szerencsétlenségét is mutatják, akik még élnek; mindmegannyi tükör, hol a megtört szívek, feldúlt családi boldogságok megdöbbentő képe van lefestve, híven, feketén…
A vészharang, mely ama szomorú éjen megkondult, csak azért nem kong már ott az úszó toronyban, mert mindenkinek a szíve csak harang; s bármerre fut is a menekülő, mindenütt magával viszi e szörnyű, idegrázó kongatást.
De hova is fut?
Talál-e egyebütt nyugalmat a szegedi ember? Hajléka nem maradt mondjuk mit keressen itt tovább?
De hát az a hant, mely ide köt. A nagy sír, melyben mindenkinek van egy halottja. A közös szerencsétlenség, mely megszentelt itt minden porszemet, minden vízcsöppet.
Nem visszavágyódna-e ide a világ végéről is?
Kossuthnak az fáj, hogy halottjai három világrészben nyugosznak. Nem lehet sírjaiknál egyszerre. Mariusnak Karthágó romjain esett jól magát kisírni. III. Napoleon halálos ágyán mondá, hogy ott szeretne meghalni a sedáni síkon, ahol mindenét vesztette.
Aztán nem gyöpesednek-e be a sírok? Tavasszal zöld fű növi be, s piros virágok nyílnak rajtuk.
Aztán ha nem lenne is elég a király szava, nincsenek-e szegediek elegen!
Azon hely, hol hetvenezer magyar van, még ha csupán egy pocsolya is, mindig egy nagy darab Magyarországból.
S ez az, ami minket arra a meggyőződésre vezet, hogy Szeged ezentúl is lesz, s hogy Szegednek most van csak igazán szüksége egy helyi érdekeit támogató napilapra.
Ha kisírtuk magunkat, a könnyek háta mögött a munka vár ránk. S az óriási munka kell hogy legyen.
A víz elborította utcáinkat. Ki fogjuk heverni.
Most egy másik halálos ellenség áll a kapunál a »csüggedés«.
Védjük magunkat ellene; mert ez még veszedelmesebb.
